Huszonnégy

Amíg ezt végig­gon­dol­ta, be is értek a lakásba, an­nak konyhájába. A lakó, Sima László hellyel és kávéval kínálta. Vaj­da Ger­gely nem za­var­tat­ta magát, he­lyet fog­lalt, a kávét is el­fo­gad­ta, arra gon­dol­va, hogy az övé, ami a ter­mosz­ban van, jó lesz később.
– Min­dig olyan jól esik kávézni éjsza­ka – mond­ta, hogy mond­jon va­la­mit.

– Ne­kem is.
– Nem tud alud­ni éjsza­ka?
– Nem aka­rok.
– Miért?
– Dol­ga­im van­nak… Különben is, egyedül nem jó alud­ni.
Per­sze, az öreg Sima László egyedül él. Ez volt min­den, amit Vaj­da tu­dott róla. Igaz ugyan, hogy egy ízben a szom­szédasszo­nyuk (épp egy kis kölcsönért ug­rott be hozzájuk) szóba ho­zott va­la­mi különös tragédiát Sima László életében, de ő és a fe­lesége olyan te­kin­tet­tel nézett rá, hogy jobb­nak látta el­hall­gat­ni, s egy–kettőre távoz­ni. Azóta kerüli őket, a kölcsön meg­adásáról is el­fe­led­ke­zett. Vaj­da most már kissé bánta, hogy nem hall­gat­ta végig a szom­szédasszonyt, ha a történe­tet is­merné, job­ban le­het­ne irányítani a beszélgetést, de talán még így sincs vesz­ve min­den.
– Tud­ja – foly­tat­ta Sima meg­re­megő han­gon, mint aki rég vár erre az al­ka­lom­ra, s most iz­ga­tott – fon­tos el­ren­dez­ni­valóm van…
Itt el­akadt, mint aki nem tud­ja, vagy nem meri foly­tat­ni mon­dandóját.
– Ki­vel? – kérde­zett vissza Vaj­da Ger­gely, miközben óva­to­san benyúlt a táskájába, hogy a dik­ta­fonját működésbe he­lyez­ze.
– Is­ten­nel. Vétkez­tem vele szem­ben, de megbántam. Most azon va­gyok, hogy kérjem bocsánatát. Hogy ol­doz­zon föl en­gem. Mert így nem le­het élni…
Ezt szégyen­kez­ve mond­ta, le­haj­tott fej­jel. Vaj­da Ger­gely tűzbe jött. Va­jon, mi nyom­ja en­nek az em­ber­nek a lelkét? Min­den­eset­re, látszik raj­ta, hogy belső kény­szert érez kínjai ki­mondására. Mi­lyen jó, hogy ide jöttem! Talán meg­tu­dok va­la­mi Is­ten és em­ber fel­old­ha­tat­lan tit­kairól.
– Is­ten jóságos – mond­ta nem túl nagy meggyőződéssel, csak azért, hogy szóra bírja az öre­get. Egye­nes kérdéssel a dol­gok elébe men­ni nem merészelt, attól félt, ha nem tud­ja fenn­tar­ta­ni a bensőségesség látszatát, el­ri­aszt­ja a val­la­ni akarót. Ha vi­szony van Is­ten és em­ber között, az csak­is bensőséges le­het.
– Igen, jóságos – hagy­ta hely­ben Sima László tétován –, de aki a leg­na­gyobb bűnt követi el vele szem­ben, aki a nevét hiába ve­szi a szájára…
– Hiába…?
– Nézze, világéle­tem­ben hívő em­ber vol­tam, akárcsak a fe­leségem, nyu­god­jon békében szegény…
– Nyu­god­jon békében – re­beg­te Vaj­da Ger­gely is za­var­tan. Csak ek­kor tu­da­to­sult ben­ne, hogy a személyes tragédiák napfényre hozása kínos is le­het.
– Fa­lu­si származású va­gyok, akárcsak meg­bol­do­gult fe­leségem. Békésen éldegéltünk az apámtól örökölt házban, sze­rettük egymást, féltük az Is­tent. Vasárna­ponként eljártunk temp­lom­ba, ott­hon min­den nap hálát ad­tunk az Úrnak, hogy élünk, és egymásé va­gyunk. Ebédkor és le­fekvéskor is imádkoz­tunk. A fenn­való meg is segített, gya­ra­pod­tunk szépen.
– Mi­lyen gya­ra­podásra gon­dol? – szólt közbe Vaj­da Ger­gely meg­gon­do­lat­la­nul.
– Mi­lyen­re? – csodálko­zott el az öreg. Hát új csűrt építet­tem, a pajtát ki­ta­ta­roz­tam, a városból vízpompát ho­zat­tam, be­ve­zettük a vi­zet, elkészítettük a fürdőszobát…
Mind­ezt na­gyon szo­morúan, réve­dező te­kin­tet­tel mond­ta, utána kis időre el­hall­ga­tott.
– No, de – foly­tat­ta kisvártat­va –, hogy sza­vam ne fe­led­jem – és Vaj­da Ger­gely eb­ben va­la­mi szem­rehányásfélét vélt fel­fe­dez­ni –, volt nekünk a szobában, az ágyunk fölött egy szép, rézből öntött Krisz­tu­sunk. Esti imánkat min­dig feléje for­dul­va mond­tuk el, miután be­feküdtünk az ágyba. Ez a feszület…
– Már nin­csen meg? – kérdez­te Vaj­da Ger­gely, mert gyorsítani sze­ret­te vol­na az el­beszélés ütemét. Utóbb jött rá, hogy kérdése a sietős, rossz ar­ti­kuláció mi­att állításnak tűnhe­tett.
Az öreg megütközve nézett rá:
– Hon­nan tud­ja?
– Mit hon­nan tu­dok?
– Hogy elástam…!?
– Elásta?
– Igen, a fe­leségem halála után.
– Nem tud­tam.
– Csak megérez­te? Hát ilyen nagy Is­ten ha­tal­ma?
Sima László immár szin­te eszelősen foly­tat­ta történetét, mint aki meg van győződve arról, hogy úgy­sem hall­gat­hat el sem­mit:
– Elástam, így akar­tam megbüntet­ni Is­tent azért, amit a fe­leségem­mel tett. Utóbb jöttem rá, hogy ez­zel ma­ga­mat bünte­tem. Is­ten min­dig tud­ja, mit kell ten­ni, ez­zel szem­ben mi, em­be­rek…
– Mit tett Is­ten a fe­leségével?
– Régen így mond­tam: megölte. Ma már nem így gon­do­lom.
– Mi történt, ho­gyan történt? – kérdez­te Vaj­da Ger­gely eny­he irtózat­tal a hangjában. Az is­tenfélés és is­tenkáromlás különös kettőssége meg­ma­gyarázha­tat­lan­nak tűnt számára.
– Egy búcsú al­kalmával… A fe­leségem épp gyengélke­dett, az ágy­ban volt… Gyak­ran elővet­te va­la­mi asszo­nyi gyen­geség, talán ezért nem le­he­tett gyer­mekünk se, ezért ad­tuk min­den sze­re­tetünket Is­ten­nek…
– Arra nem gon­dol­tak…
– Nem – vágott közbe az öreg, mint aki tud­ja, mi követ­ke­zik – so­sem ha­ra­gud­tunk Is­ten­re Sárám terméket­lensége mi­att, so­sem vádol­tuk őt. Inkább arra gon­dol­tunk, azért kel­lett így le­gyen, hogy tel­jes szívünk­kel Is­ten felé for­dul­has­sunk.
– Na, és…? – próbált vissza­ka­nya­rod­ni Vaj­da Ger­gely a történet­hez.
– Búcsúkor nálunk min­dig vásár van. Egyedül kel­lett el­men­jek a vásárba, a fe­leségem nélkül. Gon­dol­tam, ha már a temp­lom­ba se tu­dott eljönni, hát válasz­tok neki egy szentképet vásárfiának. Ha­za­vit­tem, na­gyon megörült a képnek, azt mond­ta, már régóta sze­ret­te vol­na, ha a konyhában is van va­la­mi, ami­re ke­resztény em­ber­nek jól esik rápil­lan­ta­ni. Megkért hát, sze­gez­zem föl. A hálószobába a konyhából kel­lett bejárni, egy fenyőfa­ge­rendából ra­kott fal válasz­tot­ta el a két he­lyiséget egymástól. Ki­men­tem, sze­get, ka­lapácsot vet­tem elő, szem­mel beállítot­tam, hogy hova kell kerüljön a kép, s ver­ni kezd­tem a sze­get. Négyet–ötöt üthet­tem rá, ami­kor a szobából fur­csa kiáltást hal­lot­tam. Gur­gulázó kiáltást. Ma is a fülem­ben van… Be­fu­tot­tam a szobába, hát a súlyos, öntött Krisz­tus az ágyon he­ver, a fe­leségem mel­lett, neki pe­dig ékte­len seb tátong a fején.
– Ho­gyan történhe­tett? – der­medt meg Vaj­da Ger­gely.
– Ho­gyan…, ho­gyan… A Jóis­ten a meg­mond­hatója… Abba a ge­rendába kezd­tem ver­ni a sze­get, ame­lyik­be a szo­ba felől a Krisz­tus is föl volt erősítve. A ka­lapácsolástól rázkódott a ge­ren­da, a Krisz­tus meg­moz­dult, s olyan sze­rencsétlenül esett a fe­leségem fejébe, hogy a sar­ka bezúzta a fejét. Ha nem pont a sar­ka üti meg, élet­ben ma­rad­ha­tott vol­na, mert azért nem volt olyan súlyos…
– Úgy látszik így kel­lett történnie – mond­ta Vaj­da Ger­gely bárgyún.
– Igen. És ha el­gon­do­lom, hogy mind­ez búcsúkor, egy szentkép felszegzése közben történt, s a szo­bor egy olyan asszonyt pusztított el, aki­nek az Is­ten min­den­kinél fon­to­sabb volt….
– Mi történt utána? – nógat­ta Vaj­da Ger­gely az öre­get, attól félve, ha el­hall­gat, búsko­morságba esik, netán sírni kezd, s ak­kor ő is…
– Azt mond­tam, nincs Is­ten. Mert, ha van, ilyes­mi nem történhe­tett vol­na meg. Sárámat el­te­met­tem, a pap­pal a te­metés után össze­vesz­tem, a Krisz­tus–szob­rot elástam az erdőben, a szentképet pe­dig földob­tam a kam­ra leg­felső polcára. Aztán annyi­ra nem találtam a he­lyem az üre­sen ma­radt házban, annyi­ra rossz volt szem­benézni a fa­lutársak­kal, kik­nek együttérző te­kin­te­te mögött va­la­mi ért­he­tet­len kárörömöt véltem fölfe­dez­ni, hogy jobb­nak láttam a házat el­ad­ni, s on­nan eljönni. Éppen ak­kor adták át itt eze­ket a lakáso­kat, volt egy kis spórolt pénzünk, a ház árát fölpótol­tam, azóta itt va­gyok.
– Hány éve történt mind­ez?
– Ti­zen­egy – mond­ta az öreg, és na­gyot sóhaj­tott.
– És azóta?
– Egy ide­ig gon­dol­ni se akar­tam Is­ten­re, hal­la­ni se akar­tam róla. Ha a számra vet­tem nevét, az káromlás volt.
– Aztán?
– Aztán las­san megváltoz­tak a dol­gok…
– És a Krisz­tus-szo­bor?
– Néhány éve el­men­tem, hogy meg­ke­res­sem, de nem találtam meg…
– Miért akar­ta meg­találni?
– Mert rájöttem…
– Mit gon­dol, mi lett a szo­bor­ral? – vágott a szavába Vaj­da Ger­gely.
– Nem hi­szem, hogy em­ber akadt vol­na rá…
– Hát ak­kor?
– Gon­dol­jon, amit akar…
– Mire jött rá? – kérde­zett vissza ek­kor Vaj­da Ger­gely, mint­ha azt akarná je­lez­ni, hogy erről nem gon­dol sem­mit…
– Hogy az fi­gyel­mez­tetést volt. Is­ten fi­gyel­mez­tetése. Mert mi azt hittük, hogy tel­jes szívből sze­retjük, pe­dig valójában nem őt sze­rettük.
– Ha­nem?
– Nem tu­dom. Csak azt, hogy nem őt. Ma­gun­kat bi­zo­nyo­san. S ak­kor a szentképek tisz­te­le­te bálványimádás.
– Mi­kor jött rá arra, hogy nem őt sze­re­ti?
– Mi­kor, mi­kor! – szisszent fel in­gerülten az öreg – újságíró létére oko­sabb em­ber­nek képzel­tem magát! Hát ak­kor, ami­kor el­hagy­tam, el­for­dul­tam tőle.
– Na, és mi van most?
– Ke­re­sem az utat vissza­felé, de nem találom. Azt megértet­tem, hogy a fe­leségem­mel nem jól köze­ledtünk feléje, azt azon­ban még min­dig nem tu­dom, ho­gyan kell.
– Is­ten biz­to­san meg­mu­tat­ja a he­lyes utat – állítot­ta tétován Vaj­da Ger­gely.
– És ezt épp maga mond­ja? – nézett rá bosszúsan Sima László. A meg­nyugvásnak azon fu­val­la­ta, mely val­lomása után arcát megérin­tet­te, hir­te­len szer­te­fosz­lott.
Vaj­da Ger­gely kezd­te kíno­san érez­ni magát, s hogy a las­san kel­le­met­lenné váló hely­zetből ki­me­neküljön, kap­ta magát, s arra hi­vat­koz­va, hogy már na­gyon késő van, el­hagy­ta a lakást. A kávét el­fe­lej­tet­te megköszönni. Érez­te, csalódást oko­zott az öreg­nek.
– Va­jon mit várt tőlem? – töpren­gett az ajtó előtt megállva, hiányérzetével birkózva. Ke­serűen állapítot­ta meg, hogy újabb történet­tel gaz­da­go­dott, a meg­oldáshoz azon­ban nem került köze­lebb. Az nem ju­tott eszébe, hogy azt sem tud­ja pon­to­san, mit sze­ret­ne meg­ol­da­ni.
Aztán meg­von­ta a vállát, va­la­hogy úgy, hogy erről ő nem te­het, s máris az újabb fe­je­zet­re kez­dett kon­centrálni.

Forrás: eirodalom.ro