Mottó: A kerti vetemények közül legfinomabb a kolbász!

Nagy állat volt, alig bírtuk leölni. Annyira nagy volt, hogy egész délelőtt húztuk belőle a hurkát. (Persze, tudom, a legnagyobbak a tévéhíradókban és a szónoki emelvényeken láthatók, de azok még hurkának sem jók. Ennek ellenére a moslékot feleszik a paraszt elől… No de legalább karácsonykor ne legyen szó politikáról, van itt ennél laktatósabb dolog!) Miután végeztünk a feldarabolással, beraktuk a kert sarkában lévő füstölőbe, amely dugig megtelt disznóságokkal. Apám vedernyi fűrészport szórt alá, majd begyújtott. A füst kanyarogva járta át a füstölő belsejét, és irigylésre méltóan elsőnek kóstolt bele a finomságokba.
Hajnaltájt testvérem beleugrott negyvenkettes gumicsizmáiba és kiment a füstölőhöz, hogy reggelit készítsen elő. Tudniillik úgy döntött, ezután minden reggel kolbászt eszik, hogy pótolhassa vitaminhiányát. Az udvar közepéből megnyugtatónak látszott a felszálló füst, ám a füstölő körül gyanús lábnyomok díszelegtek. Tesóm rossz előérzete beigazolódott, amikor kinyitotta az ajtót, hiszen a füstölő kongott az ürességtől…
– Tolvaj disznyó, ellopta a disznyót! – ordított bele dühösen a decemberi, csípősen hideg reggelbe.
Eleinte azt hittük, viccel, de amikor üres kézzel jött vissza a konyhába, veszettül korogni kezdett a gyomrunk.
– Füst van, kolbász nincs! – mondta a tesóm bánatosan és éhesen. – Valakinek mellékhatásokat fognak okozni a vitaminjaim!
A gumicsizmanyomokat követve a friss hóban eljutottunk az egyik szomszédunk kapujáig, ahol már elseperték a havat, így megszűntek a lábnyomok. Bementünk a tesómmal. A szomszéd éppen sütötte a tepsiben a kolbászt, a szalonna pedig szobadíszként ékeskedett a szekrény oldalára akasztva. Jól ismertük a szomszédot, falánkságát is, és azt is tudtuk, hogy évek óta nem tart semmiféle állatot (minek is, van a szomszédainak …)
– Zsíros jó reggelt, szomszéd! Disznyót vágott az éjjel, netán az angyal hozta? Nem adna egy falat kóstolót, tudja, még nem reggeliztem… – gúnyolódtam vele.
A szomszéd zavarba jött, nem számított a megjelenésünkre.
– Nem… nem… én vágtam… anyámék küldték Alszegből… – hazudta, de tesóm a szavába vágott:
– Ne olyan mohón, hékás! Tavaszra akkora pockod lesz, hogy csak tükörben látod meg a tökeidet.
Botrányos vitát követően aztán a disznó visszamászott a füstre, ezúttal lakattal a szájában, úgyhogy csak „engedéllyel” juthattunk vitaminhoz.
Néhány nappal később üveggyűjtő cigányok járták az utcánkat. Cukorkát, léggömböt és kisebb játékszereket hoztak magukkal, hogy a gyerekektől kicsalják az üres üvegeket. Kilencéves kistesómnak megtetszett a léggömb, de nem volt üvegünk. Ez nem okozott gondot neki, berohant a kamrába, leakasztott az ágfáról egy csülköt, és futott, hogy elcserélje azt léggömbre. Már lépett volna ki a kapun, amikor apám felfigyelt a „surranó csülökre”.
– Hova viszed azt a csülköt? – kiáltott rá.
– Csak ide ne, minyá’ hozom vissza – felelte a tesóm összerezzenve.
– Akaszd csak vissza a helyire, eleget sétált, amíg élt – zárta le az ügyet apám mosolyogva.

 Forrás: a szerző nemrég megjelent, Elrejtett névjegyek című prózakötetéből (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2014)

1. Gergely Tamás:
   2014. december 15. 11:22

   Jó kis székely beszólások. Kivéve a tesót,