Veszésben…

Az első lépés a vég fele: a háború. A háború már akkor, amikor el sem kezdődött… Már akkor elhangzott a vészt jósló jóslat: fel fog bomlani a monarchia. El fog veszni Magyarország… És a háború még akkor, amikor semmi sem dőlt el. Amikor még harcosaink fölényben voltak a frontokon, amikor még minden jel arra mutatott, hogy a központi hatalmak győzni fognak. Már akkor megtétetett az első lépés a veszés felé 1916 augusztusában, amikor egy titkos szerződés értelmében a román seregek orvtámadással, előzetes hadüzenet nélkül betörtek Erdély földjére.
Augusztus 14-én vasárnap volt. Egy nemzeti felségjel nélküli repülőgép repült át a Kárpátok fölött. Alacsonyan repült, hatalmas zúgással, mint a csodát, bámulták az emberek. Valahol az Ojtozi szorosnál jött át, végigkörözött Háromszék és Barcaság falvai fölött, vissza is tért, aztán egyszer sebes tempót véve föl eltűnt a Kárpátok felé. Voltak, akik akkor láttak először repülőgépet…

Jaj ne, repülő, repülő! Néztük mind, repülő, repülő! Megjárta itt mindenütt magát. De Tisza István pénteken ment Bukarestből Budapestre haza. Szerződést köttek a román királlyal, hogy egyik a mást nem bántják. Igen, de mán hetfün reggel korán: menekülés! Menekülés! az oláhok Bodzán vannak, jőnek! (Papp Kálmán, Réty, 1899)

Ugyancsak augusztus 14-én délután történt:

Vasárnap vót 14-e… A román csendőrök egy páran átjöttek, úgy barátságosan kezet fogtak a magyar csendőrőrmesterrel. Volt egy kocsma, bementek. Mulattak egészen vasárnap délután négy órától éjjel 12-ig. Akkor osztán elmentek haza. Körülbelül egy óra táján olyan fegyverropogást adtak le reánk, úgy lehet képzelni, mint innen ott az országút, volt a patak, a határ. A túlsó oldalon volt egy román katona. Nem vettünk semmit észre, mert olyan nagy csendbe dolgoztak, hogy mi ne lássuk. Elkészítették a dekungot, s hétfőre virradólag egy órakorra nagy fegyverropogás. Kezdtek kaszálni minket. Az ajtót pozdorjává lőtték, nem tudtunk kimenni az ajtón. Az őrmester aztán mind a kettő felszökött, az ablakon kimentek, és kimentek a sodrony alatt, mentek Gelence felé. S amikor kimentek, ottmaradtunk. Mint amikor jégeső van, úgy szólott a fegyverropogás. Nem géppuska, fegyverropogás. Pif-puf-pif-puf. Ez ment vaj egy háromnegyed óra hosszat ez a fegyverropogás, de nem tudtuk, hogy merre, erre-arra lőnek a sötétben. Az őrmester s a szerdzsent elmentek, s minket benn hagytak. S éjjel már ment ki két csapat. Jöttek a románok! Két szakasz román katona fegyveresen. Fel voltak pakolva bocskoroson. Kimentünk. Akkora fű vót, mint a rozs, a fűbe mászkáltunk, felállottunk, hogy mi van. Akkor lássuk, hogy mennek ki. Visszamentünk a kaszárnyába, az őrsre. Lefeküdtünk vissza, megvártuk, hogy legyen reggel. Reggel osztán a román katonák a pikétről, a román csendőrőrsről keresztüljöttek, kivont fegyverrel, minden házat felkutattak, hol mit kaptak, embert, leánygyermeket, ami élőlény volt, férfi vagy leány munkás, mind túlvitték a pikétre… Akkor libasorban vittek át a Putnán, keresztülvittek a hegyen Lungalárgába, addig vót a vasút alulról fel, kilencszáztizenhat augusztus tizenötödikén reggel, az éjszakai támadást követően. Hetvenketten voltunk, erdei munkások, asszonyok, s mi haton a csendőrőrsről. (Baricz János, Ojtoz, 1900)

Csendőrök, fináncok mind menekültek. Nekem azt mondta a csendőrőrmester, maga velünk fog jönni! Már mindenünnen menekültek a népek. En is beállottam közikbe, s mentem Segesvár felé. De kenyér, semmi sem volt a kezemben, mert nekem mindenem ott maradt Predeálon. (Rácz Imre, Zágon, 1897)

A hegyen is jöttek, az Ojtozi-szoroson is jöttek, be Kovásznára is jöttek az erdei vasúton. (Sütő Samu, Páva, 1904)

Itt nem állott senki elejikbe, kinn vótak a fronton Galíciában s Olaszországban. Ott a fronton vótak a magyar katonák. (Sütő Samu, Páva, 1904)

Az Asztagtetőn, ott jöttek be. Nagy hegyeken jöttek! Volt egy főhadnagyunk itten, zabolai. Az azt mondta: emberek, menekülni! Menekülni kell! Mindenkinek csomagolni, s menekülni kell. Ki hová tud menni!? Akkor elég baj volt. Pakoltunk, sírtunk, azt se tudtuk, mit is tudjunk pakolni. (Győri Józsefné Viszek Erzsébet, Zernye, 1895)

A marhákkal kinn vótam az erdőn, s egyszer egy hatalmas, de hatalmas robbanás történik. Mi tudott lenni az a hatalmas, de hatalmas robbanás!? Másnap tudtuk meg, hogy a Karakó hidat vettették el.. S pár nap múlva hát román katonák jőnek… (Fülöp Félix, Csíkdánfalva, 1901)

Apám haza vót szabadságra, s ott kaszált a rétbe. S akkor kidobolták, hogy menekülni kell, met jőnek a románok, na. Anyám elküldött engemet, hogy híjam haza apámat. Apám – sose felejtem el – a kaszát verte, s ahogy verte a kaszát, mondtam neki, hogy mi a helyzet. Jaj, aszongya, tönkretesznek! Na, hazajöttünk, összeszereltünk mindenfélét, összepakoltunk egy szekérre, fel a gyermekeket, fel élelmet, bornyuk vótak, azokat a szekér után kötöttük, s mentünk, elmentünk… (Fehér Ferenc, Kézdiszentlélek, 1910)

Akkor mindenki elmenekült Komandóról Zágonba. (Ferencz Imre, Komandó, 1904)

Itt a pávai gyárat felrobbantották. Addig nem igen mozgott a nép. Mikor az a nagy robbanás megtörtént – addig a nagyapám nem engedett egyet sem, csak maradjunk honn! Maradjunk honn, ő honn is maradt -, osztán akkor elindultunk. (Vajna György, Páva, 1912)

Szóltak a harangok, aki tud, rögtön meneküljön! Mán jőnek lefelé a Baszka mellett! Így nagytatámék s apámék es esszé rögtön a szekereket, amit lehetett, ennivalót fel, állatok, minden itthon maradtak. (Miklola Lajos, Papolc, 1902)

A termény kaszalyba vót rakva, s otthon maradt az udvaron a sok majorság, ruca, liba, disznó. (Fazekas Béla,, Oltszem, 1897)

Az osztováta benn vót, valami gyapjút szőtt édesanyám. Szombaton nem tudta lefogyatni. Azt mondja: a szövőt lefogyatom, a mákot learassuk, s még valamit mondott, s hát jő Barátos felől egy ember: Menjenek vissza, s ne dolgozzanak, aszongya. A románok itt vannak! Ne, lássák-e, a vonat nem jár! No, mi bizony hazajövénk, de semmit sem dolgoztunk otthon, s osztán hirdették, hogy menni kell, menni kell, menekülni kell. Én osztán kezdtem összepakolni… (Hatházi Miklósné Péter Biri, Telek, 1892)

Menekült a falu ki… Bánpatakának hívják azt a részt. S ott sátortábort húzott a nép kétoldalt, mint egy falu, úgy néz ki. Kivitték a tyúkokat, a háziállatokat, majorságokat, úgy kikiriltek ott a kakasok! Erről jöttek, mi elfelé mentünk. De ugye osztán hogy bejöttek a románok, s csend volt, visszajöttünk a faluba. (Kóródi Albert, Újtusnád, 1900)

A többség a távolba tekintett, s elindult valahová, valahová, maguk sem tudták, hogy hová, csak mentek eszeveszetten, tébolyultan! Az úton nem lehetett menni! Úgy tele vót az út, ott olyant nem lehetett, hogy egymást kerüljük el. Ha visszafelé akart jőni, nem tudott! Csak előre! (Kolozsi Antal, Gyergyóditró, 1902)

Forrás: Gazda József: A megpecsételt vég. Hét Krajcár Kiadó, Budapest, 2010.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ