János óvatosan vezetett hazafelé a csúszós utakon. Fáradt felszabadultságot érzett az egész napos koncentráció után. Különösen az a tanulója viselte meg, aki ideális útviszonyok mellett is rendszeresen veszélybe sodorta magát, őt és a közlekedés vérkeringésének közelükben elsuhanó, elbicegő sejtjeit: autósokat, kerékpárosokat, gyalogosokat. Hiába üvöltözött és káromkodott hónapok óta: alig látható a fejlődés. Aztán ott a másik, akit már készült vizsgára engedni, erre ma kis híján elütött egy húszéves lányt. „Ne így kerüljön alánk!” – mondta neki, miután kiabált egy sort.
János a harmadik emeleten lakott. Mióta elvált, nemigen voltak vendégei, de nem is igényelte a társaságot. Szociális életét leginkább a mazsolák, a vizsgabiztosok és a kollégák jelentették. Mielőtt felment volna, vett egy csomag cigarettát a legközelebbi elárusítóhelyen. Aznap már elszívott egy doboznyit, de napi adagja ennél több, másfél, néha két doboz cigaretta volt.
Miután belépett a lakásba, és levette kabátját, első dolga az volt, hogy rágyújtson. Kivett egy szálat a dobozból, szájába tette, és tüzet próbált adni magának az öngyújtóval – de hiába. Az öngyújtó csak kéken villogott, láng nem csapott ki belőle. János káromkodott, majd kiment a konyhába gyufáért. Egyetlen dobozt talált csak a konyhaszekrényben, benne elhasznált, szemétbe való gyufaszálak között három használhatóval. Az egyik persze csupán annak látszott, a feje már annyira lekopott, hogy szikrát sem adott, nemhogy tüzet. A másik amint meggyulladt, rögtön el is aludt, a harmadik pedig János kapkodó mozdulatára eltörött.
Idegesen rohant ki az előszobába, magára rántva kabátját, hogy öngyújtót és gyufát vásároljon. Lent, a kapuban jutott eszébe, hogy a gáztűzhellyel is meggyújthatta volna, de most már nem fordult vissza. Amúgy is kell a gyufa zacskós levest, avagy (ezt még nem döntötte el) gyorsfagyasztott húst melegíteni vacsorára, ha már ebédelni ma sem tudott. Néhány pillanat múlva az is eszébe jutott, hogy gyufa nélkül a tűzhely sem kapna lángra, így már egyáltalán nem hibáztatta magát.
Megvette a gyufát és az öngyújtót, utóbbit fizetés előtt ki is próbálva. Működött. Már az utcán rágyújtott volna, de zsebeiben csak számlát, kulcsot, használt papír zsebkendőt és aprópénzt talált. A cigarettát fönt hagyta. Félhangosan káromkodott, majd nekiindult a lépcsőknek. A lift ugyanis – természetesen – ezúttal sem működött. „Miért is működne itt bármi?” – gondolta rezignáltan.
Ennyi fáradság után János most már meg akarta adni a módját. Kivett egy doboz sört a hűtőszekrényből, bekapcsolta a televíziót, beledőlt a fotelba, maga mellé helyezte a hamutartót, felbontotta a sört, meghúzta, kivett egy szál cigarettát a dobozból, szájába tette, és rágyújtott… azaz rágyújtott volna. Mert hiába működött az öngyújtó és hiába volt látszólag rendben a cigaretta is, mintha egy nagy, nedves fadarabot dobott volna a tűzre: a láng csak körbenyalta, de nem gyújtotta meg. Elővett egy másik szálat, azzal is ugyanígy járt. Megpróbálkozott a zsebében lapuló gyufával is, de hiába. János elveszítette a türelmét. Üvöltött, és földhöz vágott mindent, ami a kezében volt.
Időbe telt, amíg visszanyerte a lélekjelenlétét. Megpróbált gondolkodni. Kiment a konyhába, vitte magával az öngyújtót, a gyufát és a cigarettás dobozt. Fogott egy gyertyát, és meggyújtotta előbb az öngyújtóval, majd a gyufával is. Mindkettővel sikerült. Ezután újra megpróbált rágyújtani, de ezúttal sem járt sikerrel. Nyugalmat próbált erőltetni magára, és egy szál gyufával meggyújtotta a gázt. Szájába vette a cigarettát, és a gáz fölé tartotta. Az eredmény hasonló volt, mint az öngyújtó és a gyufa esetében. Jánosnak elszállt a maradék önuralma is: belerúgott a tűzhelybe, és rohant le oda, ahol a cigarettát vásárolta.
– Ezt itt vettem az előbb – mutatta a selejtesnek vélt árut a trafikos nőnek, olyan higgadtan, ahogy ebben a helyzetben kitelt tőle. – Én olyat kértem, amit meg is lehet gyújtani.
– Miért, ezt nem lehet? – értetlenkedett az eladó.
– Nem. Ezt nem lehet – mondta János, minden szavának nyomatékot adva. Hangja még mindig visszafogott volt, de tekintete parázslott, mint egy égő cigaretta.
A trafikos nő kis szünet után így szólt:
– Megmutatná?
János odaadta neki az egész dobozt. A nő kivett egy szálat belőle, előbb megnézte, aztán meg is gyújtotta. A cigaretta rögtön parázslani kezdett.
– Tessék – mondta. – Mi itt a probléma?
János csodálkozott, a nő finoman pedig elnyomta a cigarettát, és visszaadta a dobozzal együtt
– Bocsánat… biztos az öngyújtó… – mentegetőzött, pedig tudta, hogy azzal nincs baj.
– Semmi gond. Viszlát! – vetette oda a köszönés nélkül távozó Jánosnak.
A mögötte várakozó tizenévesek gúnyos tekintetét kerülve sietett el a sarokig. Hazáig nem próbálkozott újból rágyújtani, talán nem is jutott eszébe, annyira lekötötték gondolatait az előbb történtek. „Mi ez az egész? Hülye vagyok?” – kérdezte magától, de nem találta a választ.
Visszament a lakásába, és megpróbált ismét nyugalmat erőltetni magára. Leült a fotelba, úgy, ahogy az előbb, bekapcsolta a televíziót, meghúzta a már langyossá vált sört, kezébe vette a cigarettásdobozt, nézegette a feliratot: „A DOHÁNYZÁS SÚLYOSAN KÁROSÍTJA AZ ÖN ÉS A KÖRNYEZETÉBEN ÉLŐK EGÉSZSÉGÉT!”
– Környezetemben élők…? – dünnyögte magának. – „Engem úgyis a tanítványok fognak megölni” – zárta rövidre, most már magában, a monológot.
Kivett egy újabb szálat a dobozból, és alaposan megnézte. Látszólag minden rendben volt vele. Fogta az öngyújtót, és megpróbálkozott újra a rutinművelettel, amellyel – az első, kamaszkori egy-két szálat leszámítva – immár harminc éve soha nem adódott problémája. „Ennyire béna nem lehetek” – gondolta. Az öngyújtó rögtön lángra kapott. „Eddig jó.” Szájába tette a kiválasztott szálat, és megpróbálta meggyújtani. A tűz és a cigaretta azonban továbbra sem lépett kölcsönhatásba.
– Ilyen nincs – mondta először erőltetett higgadtsággal, és megpróbálta ugyanezt egy másik szállal, majd egy harmadikkal, de semmi eredmény. A negyediknél már őrjöngött. Elindult hát egy újabb doboz cigarettáért. Hátha… Persze most már nem oda, ahol az előbbit vette. Messzebbre ment, egy éjjel-nappalit célba véve. Szaporázta lépteit, hogy végre használható cigarettához jusson.
János két dobozt vett egyszerre, és egy újabb öngyújtót is. A pénztáros lány unottan szolgálta ki. Türelme már alig volt, az első sarkon megpróbált rágyújtani, de továbbra sem sikerült. Egymás után vette elő a szálakat, hol az egyik, hol a másik dobozból, hol az egyik, hol a másik öngyújtót használva, de újra és újra eredménytelenül. János körül bezárult a világ, már csak magát, a cigarettáját és a mellette elhaladó, dohányzó embereket észlelte. Úgy érezte: megbolondult. Eszébe jutott, hogy esetleg tüzet vagy cigarettát kérjen valakitől, de nem volt rá ereje. Inkább hazafelé indult.
Már nem ment föl a lakásba, inkább beült az autójába, és – ha már tüzet nem sikerült – gázt adott. Maga sem tudta, hová tart és miért. Csak menni akart, hogy megnyugodjon és végiggondolja a helyzetét.
„Ez egy álom? Vagy üzenet? És mit jelent?” János úgy érezte magát, mintha egy horrorfilmbe csöppent volna. Egyre inkább elmosódtak benne a valóság és a képzelet határai. Csak ment és ment, utcáról utcára, rutinból vezetve az autót.
Az egyik piros lámpánál még egyszer megpróbált rágyújtani, de hiába. Ezt már szinte természetesnek vette. Továbbhajtott. Mellékutakon, főutakon, majd egyszer csak azt vette észre, hogy a jól ismert vizsgaútvonalat rója, amelyen ma is többször végigment. Az egyik útkereszteződésben szabálytalanul kihajtott elé egy busz. Fékeznie kellett. János gondolt egyet, és megelőzte a buszt. Lassan haladt előtte a következő lámpáig, amely éppen pirosat jelzett. János megállt, és behúzta a kéziféket. A lámpa zöldre váltott, de János nem mozdult. A busz dudált, de Jánost ez nem zavarta. Bosszút akart állni. A lámpa megint pirosat jelzett, majd ismét zöldet. A buszsofőr nem tudta megelőzni, mert a szemközti sávban folyamatosan jöttek a járművek. János mögött egyre csak gyűlt sor. Már mindenki dudált. A buszsofőr megelégelte a helyzetet, leszállt, és elindult felé, éppen amikor zöldre váltott a jelzőlámpa. János ekkor indult el. A sofőr utána kiabált valamit, de őt ez a legkevésbé sem zavarta. Lassan félórája vezetett, amikor egyszer csak azt észlelte, hogy az ő sávjában, szemből érkezik egy jármű. Csattanás, és sötétség…
A kórházban tért magához. Fején kötés, keze-lába gipszben. Jobb karjában infúziós tű. János szédült, és minden tagjában éles fájdalmat érzett. Mint később, a kihallgatás során kiderült, egy volt tanítványával ütközött össze. Mindketten súlyos sérüléseket szenvedtek, de .ő járt rosszabbul. Három napig volt eszméletlen.
Az első viziten, amelyen éber volt, a főorvos megnyugtatta, hogy jó eséllyel fel fog épülni, bár ez hosszú időbe és sok erőfeszítésbe telhet. A kérdésre, hogy mire volna szüksége, gyógyszerektől kábán így válaszolt:
– Egy cigire.
Az orvos elmosolyodott:
– Sajnos azzal nem szolgálhatunk. Esetleg egy fájdalomcsillapítót?
János nemet intett, elfordult, és nem szólt többet. A főorvos kiadta a további kezelésre vonatkozó utasításokat a nővérnek, aki engedelmesen bólintott, azzal tovább is léptek a következő beteghez.
János pokoli kínokat élt át, lelki és fizikai téren egyaránt. Amikor aludt, akkor is. Egyszer például azt álmodta, hogy cigarettával a szájában menekül az autójával, de csak a benzintartályon keresztül tud rágyújtani. Ha megáll, megölik az őt üldöző, szirénázó vizsgabiztosok. Amikor felébredt, félig öntudatlan állapotban kitépte magából az infúziós csövet, és azt kezdte el szívni. A nővéreknek kellett közbelépniük. Később is előfordult, hogy János cigarettának vélt maga körül olyan tárgyakat, amelyeket józan állapotában nem hitt volna annak. Egyszer például az ebédhez járó kést próbálta meggyújtani a kanállal.
Nem értették őt. Néha már ő sem értette magát. Már csak egy cél lebegett a szeme előtt: cigarettát szerezni valahonnan, és rágyújtani, de újra és újra eltakarta ábrándjait egy ellentmondást nem tűrő felirat a falon: „TILOS A DOHÁNYZÁS!”

1. Gergely Tamás:
   2014. december 15. 16:04

   Zsidó Ferenc novelláiban történnek hasonló abszurditások