A kertész

Mindenki tudta a faluban, hogy Helen Turrel a világon mindenki iránt teljesíti a kötelességét, de senkivel nem bánt olyan példamutató odaadással, mint egyetlen fivére szerencsétlen gyermekével. A falu azt is tudta, hogy George Turrell kora ifjúsága óta keserves próbatétele volt a családnak. így aztán senki nem lepődött meg, amikor arról értesült, hogy annyi megelőlegezett és elpackázott gyorssegély után, az Indiai Rendőrség Felügyelőjeként kapcsolatba bonyolódott egy nyugállományú tiszthelyettes leányával, mígnem egy lovas-baleset során, néhány héttel gyermekének születése előtt életét vesztette.

A sors irgalmából George apja is, anyja is meghalt addigra, s a harmincöt éves, anyagilag független Helen, bár nyugodtan lerázhatta volna magáról az egész nyomorúságos ügyet, nemes lélekkel minden terhet vállalt, jóllehet akkortájt éppen baljós tüdőpanaszok miatt Franciaország déli részén kellett kezeltetnie magát. Megszervezte, hogy a csecsemő egy dajka kíséretében hajóra szálljon Bombayben, és elébük ment Marseille-be. Miután meggyógyította a kicsit a dajka gondatlansága folytán föllépett gyermekkori dizentéria-fertőzésből, a dajkát kénytelen volt elbocsátani, végül soványan, megviselten, de győzelemittasan hazahozta a tökéletesen kikúrált kisfiút hampshire-i otthonába.
Mindeme részletek köztudomásúak voltak, hiszen Helen élete nyitott könyv volt. Azt vallotta ugyanis, hogy a botrány csak tovább dagad, ha eltussolják. Elismerte, George mindig is meglehetősen a fekete báránya volt a családnak, de a dolog sokkal rosszabbul is alakulhatott volna, ha az anya ragaszkodik a jogához, hogy nála maradjon a gyermek. Szerencsére azonban az anya az a fajta nő volt, aki pénzért bármibe belemegy, és miután George kínos helyzetben mindig a húgához fordult, Helen indokoltnak érezte – s ebben minden barátja egyetértett vele -, hogy a tiszthelyetteshez fűződő rokoni szálat, úgy, ahogy van, elvágja, s a gyermeknek minden lehetőséget megadjon. Első lépésként a fiút – a lelkész közreműködésével – megkereszteltette, s a Michael nevet adta neki.

Egészen addig, mondotta Helen, nem tartotta magát különösebben gyermekszerető embernek, ám George-ot nagyon kedvelte. Hozzáfűzte továbbá, hogy a kis Michael szája egészen az apjáé, és ebből mégiscsak ki lehet indulni.
Michael valójában a széles, alacsony, szépen formált Turrell homlokot és a távol fekvő szemeket idézte föl leghűségesebben. Szája kissé csinosabb metszésű volt a családi típusénál. De Helen, aki az anyai ág részéről semmi jót nem volt hajlandó elismerni, esküdött rá, hogy a fiú minden ízében és porcikájában Turrell, és mivel ellenvéleményt senki nem hangoztatott, a hasonlatosság kész ténnyé vált.

Néhány éven belül Michael megtalálta a helyét a világban, beilleszkedett az emberek közé, ahogy Helen. Vakmerő volt, filozofikus és meglehetősen jóképű. Hatévesen megkérdezte, miért ne hívhatná Helent „mamának”, akár a többi fiú az anyját. Helen Turrell ekkor elmagyarázta, hogy ő csak a nagynénje, a nagynénik pedig nem egészen ugyanazok, mint a mamák, ám – ha ez Michaelnek örömet szerez – szólítsa őt nyugodtan „mamának” lefekvéskor. Tekintsék ezt maguk között amolyan becenévnek.

Michael híven őrizte a titkukat, de Helen, mint rendesen, most is elmesélte a barátainak. Michael dühöngött, amikor megtudta.
– Mér montad el? Mér montad el? – kiáltotta a vihar végén.
– Mert legjobb mindig megmondani az igazat – felelt Helen, s átkarolta a kiságyában reszkető fiút.
– Jó, de ha a zigasság csúfság, akkor szerintem nem szép dolog.
– Nem szép, kis szívem?
– Nem, nem bizony, és – Helen érezte, hogy a kis test megmerevíti magát- amért elmontad, mostantól sohatöbbé nem hívlak maminak, még lefekvéskor se.
– De ez nagyon barátságtalan dolog, nem? – kérdezte Helen halkan.
– Nem érdekel! Nem érdekel! Megbántottad a szívemet, és én visszabántalak. És bántani foglak, amíg csak élek!
– Jaj, ne mondj ilyet, ne mondj ilyet, kis szívem! Nem is tudod, mit…
– De igenis! És ha meghalok, még jobban foglak bántani!
– Hála az égnek, én sokkal hamarább meghalok, aranyom.
– Ha! Emma aszongya, „Ki tudja, mit hoz a sors”. – (A fiú Helen fakóképű, öreg cselédjére utalt.) – Sok kisfiú egész hamar meghal. Majd én is. És akkor majd meglátod!
Helen elakadt lélegzettel elindult az ajtó felé, de a jajveszékelő „Mami! Mami!” visszarántotta az ágyhoz. Aztán ketten együtt sírták ki magukat.

Tízévesen, két félév bentlakásos elemi után Michael valami vagy valaki miatt a fejébe vette, hogy társadalmi jogállása nem teljesen szabályszerű. Ez ügyben kérdőre is vonta Helent, akinek dadogó köntörfalazását a családban örökletes szókimondással zúzta szét.
– Egy szót se hiszek az egészből – zárta le vidáman az okfejtést. – Nem beszélnének így a népek, ha a szüleim meg lettek volna esküdve. De ez téged ne izgasson, Néni. Én a magam fajtájáról mindent kiderítettem angol töriből meg a Shakespeare-ből. Kezdjük ott, hogy Hódító Vilmos is olyan volt, mint én, és… egy csomóan még, és mind remekül boldogultak. De neked semmit se számít, hogy én olyan vagyok, igaz?
– Mintha bármi is számítana… – kezdte volna Helen.
– Rendicsek. Egy szót se szólunk többet erről, ha így sírva fakadsz tőle. – És valóban, Michael soha szóba nem hozta volna a dolgot, ha rajta múlik. De amikor két év múlva sikerült az iskolai szünetben elkapnia a kanyarót, s a láza fölment a közmondásos negyvenegy fokra, másról sem motyogott, amíg Helen hangja át nem tört a lázálmán, s meg nem értette vele életre szólóan, hogy az ég adta világon semmi sem verhet éket kettejük közé.

A középiskolai félévek, s a csodás karácsonyi, húsvéti és nyári szünidők úgy követték egymást, dicsőn és színesen, mint a sorban felfűzött ékkövek, és Helen úgy is őrizte őket emlékezetében, mint megannyi ékkövet. A kellő időben Michael kialakította a maga barátságait, melyek pályájukat befutván átadták helyüket más barátságoknak, – de Helen iránti szeretete mindvégig állandó maradt, sőt, erősödött. Helen pedig viszonozta mindazzal, ami érzés a szívében, ami jótanács az elméjében, ami pénz az erszényében volt,- és mivel Michael értelmes fiú volt, a Háború egy minden valószínűség szerint ragyogóan ígéretes pálya elejéről szólította ki a frontra.

A tervek szerint az elnyert ösztöndíjjal október elején kezdett volna Oxfordban. Augusztus végén, friss érettségijével kis híján belevetette magát az elsőként lekaszált önkéntesek hullámába, de a százados a középiskolai tisztképzőben – ahol a fiú egy évig őrmesterként szolgált – lebeszélte róla, majd rövid úton elintézte, hogy Michaelt kinevezzék tisztnek egy újonnan felállított zászlóaljnál. Ez a zászlóalj olyannyira új volt, hogy a fele állomány még mindig az ősi vörös kabátot viselte, a másik felét pedig a nyirkos, túlzsúfolt sátrakban kerülgette az agyhártyagyulladás. Helent viszont megbotránkoztatta az önkéntesek azonnali besorozásának még a gondolata is.

– De hát a családi hagyomány – nevetett Michael.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy mind mostanáig elhiszed azt az ostobaságot? – kérdezte Helen. (Emma, az öreg cseléd már évek óta halott volt.) – Becsületszavamat adtam… becsületszavamat adom itt és most… hogy… hogy minden rendben van. De komolyan.
– Ó, az engem nem izgat. Sohasem izgatott. – mondta a fiú vitézül. – Úgy értettem, hamarább benne volnék a parádéban, ha önkéntesként soroztatom be magam, mint a nagyapám.
– Ne mondj ilyet! Attól félsz tán, hogy túl hamar vége lesz a háborúnak?
– Nincs olyan szerencsénk. Tudod, mit mondott Kitchener.
– Tudom. Viszont a bankárunk múlt hétfőn azt mondta, az egész nem tarthat tovább karácsonynál – pusztán gazdasági okokból.
– Remélem, hogy neki lesz igaza. De az ezredesünk, aki pedig hivatásos, azt mondja, hosszú robot lesz.
Michael zászlóalja szerencsés volt – ami leginkább azt jelentette, hogy számos „eltávozást” engedélyeztek a tiszteknek -, mivel partvédelmi szolgálatra jelölték ki, amelyet a norfolki tengerpart sekély lövészárkaiban teljesített. Onnan északra küldték egy skóciai folyótorkolat őrzésére, végül valami vaklárma miatt tartalékba helyezték. De épp aznap, mikor Michael egy vasúti csomóponton négy teljes órát beszélgethetett volna Helennel, a zászlóaljat átirányították a kontinensre, mivel a loosi veszteségeket pótolni kellett. így aztán a fiúnak csak egy búcsútáviratra maradt ideje.

Franciaországban megint a zászlóalj mellé szegődött a szerencse. Ypres környékén foglaltak állást, ahol dicséretes, bár nem túlzottan megerőltető tevékenységet folytattak, amíg összefabrikálódott a Somme-i offenzíva terve. Vagyis Armentieres és Laventie térségének békéjét élvezték, mikor amott elkezdődtek a csaták. Egy elmés parancsnok – látván, hogy a fiúk bölcsen ügyelnek a szárnyakra, és hatékonyan ásnak – távírókábel-fektetés ürügyén egyszerűen kilopta a zászlóaljat a hadosztályból, és Ypres tágabb körzetében fogta munkára.

Egy hónappal később, miután Michael éppen megírta Helennek, hogy dögletes az unalom, tehát aggodalomra semmi ok, az esős hajnali égboltból kivágódó első gránátszilánk egy pillanat alatt végzett vele. A következő lövedék kifordította a földből, s a holttestre borította a hajdani pajta maradék falát, de oly egyenletes rétegben, hogy csak szakértő szem látta volna, hogy ott valami kellemetlenség történt.

Helen faluja addigra rengeteg háborús tapasztalatot szerzett, s a falubeliek, angol módra, már kialakították az e körüli rítusokat. A postamesternő, mikor a hivatalos táviratot a hétéves lánya kezébe adta, hogy átvigye Miss Turrellékhez, épp csak megjegyezte a parókia kertészének: „Hát most Miss Helen került sorra.” A kertész pedig, a maga fiára gondolván, annyit mondott: „Akkor tovább bírta, mint némelyik másik.” A gyermek viszont hangosan zokogott a kapuban, mert emlékezett rá, hogy Michael Fiatalúr gyakran adott neki cukorkát. Helen hamarosan azon kapta magát, hogy igen gondosan egymás után leengedi a redőnyöket, és mindegyikkel komolyan közli: „Az eltűnt mindig azt jelenti, hogy meghalt.” Azután elindult azon a keserves úton, amely elkerülhetetlen egymásutánban végigjárja a haszontalan érzelmek sorát. A lelkész természetesen a reményről prédikált, és megjövendölte, hogy igen hamarosan üzenet érkezik valamelyik hadifogoly-táborból. Helennek több barátja is tökéletesen hiteles történeteket adott elő, bár mindig ismeretlen asszonyokról, akik hosszú hónapok süket csöndje után csodálatos módon visszakapták eltűnt szeretteiket. Mások arra biztatták, hogy sürgősen keresse fel olyan szervezetek csalhatatlan Főtitkárait, akik kapcsolatba léphetnek jóakaratú semlegesekkel, akik a legszigorúbban titkolózó fritz parancsnokból is pontos értesüléseket képesek kicsikarni. Helen megtett, megírt, aláírt mindent, amit javasoltak neki, vagy amit elébe raktak. Michael annak idején, egyik „eltávozásakor” elvitte egy lőszergyárba, ahol végignézhette, hogyan lesz a megmunkálatlan vaslemezből csaknem kész termék. Akkor döbbenten észlelte, hogy a nyomorult anyagot és embereket egy pillanatig sem hagyják magára. „Így gyártanak belőlem gyász-sújtott legközelebbi hozzátartozót” mondta most magában, amint a különféle dokumentumokat elkészítette.

Idő múltán, mikor az összes szervezet mélységesen, illetve őszintén sajnálta, hogy nem áll módjában kideríteni semmit, satöbbi, valami megszakadt benne, és minden érzése – leszámítva a feladatoktól való megszabadulás fölötti hálát – áldott passzivitásban hunyt ki. Amikor Michael meghalt, Helen világa megállt, s ő eggyé vált e megtorpanás teljes döbbenetével. Most továbbra is egyhelyben állt, miközben a világ ment előre, de ez őrá nem vonatkozott — semmi módon, semmilyen tekintetben nem érintette. Ezt leginkább abból vette észre, hogy milyen könnyen képes kiejteni Michael nevét társalgás során, majd a fejét az illendően elmormogott együttérzés hallatán a megfelelő szögben félrehajtani.

E megkönnyebbülés áldott tudatában Helen a rászakadó, majd harangzúgásostól elmúló Fegyverszünetet [1918. november 11.] alig vette tudomásul. A következő év végére leküzdötte az élve hazatért ifjakkal szembeni fizikai undorát is: képes volt megfogni a kezüket, és csaknem őszintén kívánt nekik minden jót. Hidegen hagyták a háború akár nemzeti, akár személyes utóhatásai, de — bár roppant távolságból — részt vett a különféle segélybizottságok munkájában, és határozott nézeteket vallott, sőt, hangoztatott (közben figyelte magát) a falu Háborús Hősi Emlékműve tárgyában. Ekkor kapta meg, mint legközelebbi hozzátartozó, a hivatalos értesítést — s annak mellékleteként egy neki címzett, ceruzával írt, olvashatatlan levelet, egy ezüst azonosító lapot és egy zsebórát-, melynek értelmében Michael Turrell főhadnagy tetemét föllelték, azonosították és a Hagenzeelei Hármas Számú Katonai Temetőben újratemették; alább kötelességszerűen ott állt a sor betűjele és a sír száma.

Így aztán Helen egy másik gyártási folyamat futószalagján találta magát — örömittas, illetve megtört rokonok között, akik szilárdan hittek benne, hogy immár van a földön oltár, ahol leróhatják szeretetüket. Ezek hamarosan elmondták neki, és különféle menetrendek segítségével megvilágították előtte, mennyire egyszerű, s az élet szokott vitelét milyen kevéssé zavarja, ha az ember fölkeresi a maga sírját.

– Milyen más volna – mondta a Lelkész neje – ha Mezopotámiában vagy akár csak Gallipolinál esett volna el.
Helen így valamiféle második életre ébredt, s ez a kéretlen fájdalom átkergette a La Manche csatornán, ahol, a betűszók új világában, megtudta, hogy a Hagenzeelei Hármas Számú Temetőbe kényelmesen eljuthat a délelőtti hajóhoz csatlakozó délutáni személyvonattal, valamint hogy Hagenzeelétől alig három kilométernyire van egy kényelmes kis szálloda, ahol az ember egész kellemesen megalhat, másnap pedig fölkeresheti a maga sírját. Mindezt a Főhatóságtól tudta meg, amely a földig rombolt, örvénylő vakolatporral és szélfútta papírronggyal borított város szélén, egy deszkából és kátránypapírból tákolt barakkban székelt.
– Jut eszembe – szólt az illetékes -, ugye megtalálja a sírját?
— Igen, köszönöm — mondta Helen, és megmutatta a betűjelet és a számot, amelyet Michael hajdani kis írógépén jegyzett föl magának. A tiszt éppen ellenőrizni készült az adatokat a sok könyve közül valamelyikben, amikor egy termetes lancashsire-i asszony nyomult kettejük közé, és ráparancsolt a férfira, hogy azonnal mondja meg, hol találja a fiát, aki az A. S. C. utászoknál volt káplár. A rendes neve Anderson volt, zokogta, de mivel jó hírű népektől származott, természetesen Smith néven soroztatta be magát. Dickiebushnál esett el, tizenöt elején. Ő maga nem tudja a számot, sem azt, hogy a két keresztneve közül melyiket használta az álnevével, de a Cooknál váltott kedvezményes jegye húsvét hetének végén lejár, és ha addig nem képes megtalálni a gyerekét, akkor megbolondul. Aztán Helen keblére omlott, de a tiszt felesége gyorsan előjött az iroda mögötti kis hálóból, és hárman, egyesült erővel egy dikóra fektették a nőt.

– Igen, gyakran ilyenek — mondta a tiszt felesége, miközben kioldotta az asszony főkötőjének szoros zsinórját. —Tegnap ez az asszony még azt mondta, a fiú Hoogénél esett el. Biztosan ismeri a sírját? Borzasztó sokat számít.
– Igen, köszönöm – mondta Helen, és elsietett, mielőtt a dikón fekvő asszony újrakezdte volna a jajveszékelést.
A mályvaszín és kék csíkosra mázolt, zsúfolt, vászonhomlokzatú fakalyibában elfogyasztott tea még beljebb sodorta Helent a rémálomba. Az állomási pénztárnál egykedvű, kevéssé csinos arcú angol nő állt mellette, aki — hallván, hogy a hagenzeelei vonat iránt tudakozódik – felajánlotta, hogy elkíséri.
– Én is Hagenzeelébe tartok — magyarázta. — De nem a Hármas Számúba, az enyém a Cukorgyáriban nyugszik, a Hagenzeelei Hármas Számútól kicsit délre, bár most már La Rosiere-nek hívják. Foglalt szobát a szállodában?
– Ó, igen, köszönöm, táviratilag.
– Mindjárt más. Néha eléggé tele van, máskor egy lélek alig lézeng benne. De végre kialakították a fürdőszobákat a régi Lion d’Or-ban, a Cukorgyári Temető nyugati oldalán lévő szállodában, ami szerencsére elég sok embert odavonz.
– Én erről nem sokat tudok. Most jöttem át először.
– Csakugyan? Én kilencedszer vagyok itt a Fegyverszünet óta. Nem magam miatt. Én hál’ Istennek senkimet se vesztettem el — de, mint bárki másnak, elég sok barátom van, aki igen. És valahányszor átjövök, úgy találom, jól esik nekik, hogy van valakijük, aki egyszerűen csak ránéz… a helyre, és otthon beszámol róla. Aztán az ember fotókat is csinál nekik. Egész listám van a rám bízott munkákról. – Ideges nevetéssel meglapogatta a vállán átvetett Kodakot. – Ezúttal kettőt vagy hármat kell megnéznem a Cukorgyáriban, de jó párat a környéken lévő többi temetőben is. Megvan a szisztémám: elraktározom, és rendbe rakom őket, érti. És amikor már elég megbízásom van egy-egy környékre ahhoz, hogy megérje, akkor átugrom, és elvégzem a munkát. Az embereket pedig komolyan megvigasztalja.
– Gondolom, igen — felelte Helen, és megborzongott, ahogy felszálltak a kis vonatra.
– De mennyire! (Tiszta szerencse, hogy az ablaknál kaptunk helyet, ugye?) Persze, hogy megvigasztalja őket, különben nem kérnék rá az embert, nem igaz? Valami tizenkét vagy tizenöt munka van a listámon – ismét meglapogatta a Kodakját -, ma este rendbe is kell raknom őket. Ja, most jut eszembe. A magáé?
— Az unokaöcsém — mondta Helen. — De nagyon kedveltem.
— Ó, hogyne! Néha eltöprengek rajta, vajon érzik-e a haláluk után? Maga mit gondol?
— Jaj, én nem… nemigen mertem volna ilyesmiket firtatni —mondta Helen, és kis híján fölemelte a kezét, hogy távol tartsa magától a nőt.
— Talán jobb is — felelte amaz. — A veszteség érzete éppen elég lehet, gondolom. Nos, nem is nyaggatom tovább.

Helen ezt hálával fogadta, de amikor a szállodába értek, Mrs. Scarsworth (addigra bemutatkoztak egymásnak) ragaszkodott hozzá, hogy egy asztalnál vacsorázzanak, majd vacsora után végigkalauzolta Helent a „megbízásain” a fojtott hangon beszélgető hozzátartozókkal teli, szűk, csúf teremben, s ismertette vele az elesettek életrajzát, hajdani megismerkedésük helyét és legközelebbi hozzátartozóik vázlatos jellemrajzát. Helen majdnem fél tízig bírta, akkor aztán a szobájába menekült.
Kis híján egy órakor kopogtak az ajtaján, és belépett Mrs. Scarsworth. Összekulcsolt kezében még mindig a rémes listát szorongatta.

– Igen… igen… tudom – kezdte. – Elege van belőlem, de valamit el akarok mondani. Maga… ugye nincs férjnél? Akkor talán nem fogja… De nem érdekes. Valamit el kell mondanom. Én ezt így nem bírom tovább.
– De kérem…
Mrs. Scarsworth a csukott ajtóig hátrált, szája hangtalanul mozgott.
– Égy perc – mondta. – Maga… emlékszik ezekre az én sírjaimra, meséltem róluk lent, az étteremben az imént. Csakugyan megbízásos munkák. Legalábbis jó részük az. – Tekintete körbejárta a szobát. – Micsoda különös tapéták vannak itt Belgiumban, nem gondolja?… Igen. Esküszöm, megbízásos munkák. De van egy, tudja, és… az a férfi többet jelentett nekem, mint bármi más a világon. Érti.
Helen bólintott.
– Többet, mint bárki más. És persze nem lett volna szabad. Úgy illett volna, hogy senki és semmi ne legyen nekem. De a mindenem volt. A mindenem ma is. Ezért csinálom ezeket a megbízásos munkákat, érti. Hát ennyi.
– De miért mondja el ezt nekem? – kérdezte Helen kétségbeesetten.
– Mert már undorodom a hazudozástól. Mert hazudozom… folyton csak hazudozom… évről évre. És amikor nem szóval hazudom, akkor tettel és gondolattal, szakadatlanul. Mit tudja maga, mit jelent ez. Ő mindaz volt nekem, ami tilos lett volna… az igazi volt… az egyetlen igazi dolog, ami egész életemben megtörtént velem. És úgy kellett csinálnom, mintha senki és semmi nem lett volna. Ügyelnem kellett minden szavamra, és folyton ki kellett gondolnom, mit hazudjak legközelebb, évekig, évekig!
– Hány évig? — kérdezte Helen.
– Hat év, négy hónapja előtte, két és háromnegyed éve utána. Nyolcszor jártam nála azóta. Holnap megyek kilencedszer, és… nem bírok… nem bírok úgy elmenni hozzá, hogy a világon senki ne tudjon róla. Valakinek egyszer becsületesen el akarom mondani, mielőtt odamennék. Érti? Nem magam miatt, az nem számít. Soha nem voltam őszinte, kislánykoromban sem. De ez így nem méltó őhozzá. Úgyhogy… úgyhogy… el kellett mondanom magának. Mert így nem megy tovább. Jaj, nem megy!

Másnap kora reggel Mrs. Scarsworth nekivágott a megbízásos munkáinak, Helen pedig egyedül gyalogolt a Hagenzeelei Hármas Számúig. A félig kész létesítmény több száz méter hosszan másfél méternyivel magasodott a mellette húzódó makadámút fölé. A mély árok fölött beton gerendákon kellett lépkedni a vakolatlan külső falba vágott átjárókig. Helen fölment néhány fokot a földbe vájt, deszkaborítású lépcsőn, s elakadó lélegzettel mérte föl az elébe táruló zsúfolt síkfelületet. Nem tudta, hogy a Hagenzeelei Hármas Számúban már huszonegyezer a halottak száma. Csak a fekete fakeresztek könyörtelen tengerét látta, melyeknek ágain hol itt, hol ott feliratos kis bádogszalagok fityegtek.
A keresztek tömegében semmiféle rendet, semmiféle szerkezetet nem látott, pusztán holttá aszott, derék-magas gyomok rárontani készülő vadonát. Elindult előre, aztán jobbra-balra tévelygett, reménytelenül töprengve, ki vagy mi fogja az övéhez vezérelni. Nagy messze előtte vastag fehér sáv látszott. Mint kiderült, egy rendezett parcella, két-háromszáz sírral, melyeknek köveit már felállították, köréjük virágokat ültettek, s az újonnan vetett fű frissen zöldellt. De amint el-
olvasta, s a cédulájával összevetette a sorok végén kőbe vésett betűjeleket, rájött, hogy itt fölösleges keresgélnie.

Az egyik sor sírkőnél egy férfi térdelt — nyilván a kertész, hisz épp egy palánta körül nyomkodta a puha földet. Helen, kezében a cédulával elindult felé. Amint közelebb ért, a férfi felállt, és köszönés nélkül egyenesen megkérdezte: — Kit keres?
– Michael Turrell főhadnagyot, az unokaöcsémet – mondta Helen lassan, tagoltan, ahogy élete során már annyi ezerszer.
A férfi fölemelte a fejét, és végtelen részvéttel tekintett rá, majd az újonnan vetett fűről lelépve elindult a kopár fekete keresztek felé.
-Jöjjön velem – mondta. – Megmutatom, hol nyugszik a fia.
A temetőből elmenet Helen még visszanézett búcsúzóul. A távolban meglátta a palántái fölé hajló férfit. Azután elment, abban a hitben, hogy valóban a kertész [János 20. 15.] volt az.

Mesterházi Márton fordítása

Forrás: Ruyard Kipling: Aki király akart lenni. Válogatott elbeszélések. Kelet Kiadó, 2010

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ