Borzalmas dolog a háború. Lőrincz Pál, Szentegyházasfalu legidősebb embere (szül. 1904. jan. 25-én) a Lőrincz B. Jánossal és György Györggyel 1979-ben közösen írt „füzetben”, amelyet 1994-ben Bodó Gáspár gépelt le, így emlékezett az első világégésről, 1916 eseményeiről:

,,Az erdélyi határ teljesen védtelen volt, mert a haderő mind a keleti frontokon volt. A határőrző csendőrök éjjel ingesen és alsónadrágosan futottak el. Ekkor a magyar kormány felszólította a lakosságot, hogy azonnal meneküljenek az ország belsejébe. Megindult Csík és Háromszék felpakolva szekerekkel, állatokkal együtt menekült. A Csík megyeiek javarésze nálunk keresztül ment. Nagyon jó termés mutatkozott abban az évben, de tönkrement minden. A sok menekült állataikkal tönkretették. Itt nálunk is kihirdették, hogy mindenki pakoljon és induljon. Fel is pakolt mindenki gabonával, ágyneművel, még a tyúkokat is ládákba rakták; készen volt minden, de nem akart senki megindulni. Szeptember 8-án, Kisasszony napján este jött a hír, hogy a románok a Bükkbeli pusztán vannak, ekkor azonnal mindenki befogott és elindult. Alig lehetett menni az úton, annyi volt a szekér és állat, amit szabadon hajtottak az úton. Az én apám is két ökröt és két tehenet szekérbe befoga. Nagy volt a terű, csak árpa két zsákkal volt és még sok minden más. A néném jött velünk egy szekérrel és két tehénnel és a kisfiával, aki négy éves volt. így együtt mentünk Radnótig. Itt el kellett a marhákat adni, mert nem bírtak már menni. Akinek lófogata volt, azok mentek tovább. Radnóton felpakoltunk a vonatra. Sokan voltunk a faluból. Kivittek Nógrád megyébe, Losonc-városába, és ott lepakoltunk a vonatról. A közeli falvakból szekereket parancsoltak ki, és azok vittek Kálna nevű faluba. Nehezen tudtunk értekezni, mert azok tótok voltak, nem tudtak magyarul. Itt voltunk december 10-ig, amíg jött a parancs, hogy hazajöhetünk. Újból felpakoltunk a vonatra, és hazajöttünk. Idehaza nagy változás volt. A főúttól fel a templomig nem volt egy épület sem, mind le volt égve. A Vitusok utcája is, a falu felső fele is. A visszavonuló románok felgyújtották.
Kiszámíthatatlan volt a kár. Sok marhát elhajtottak és embereket is velük. Akik ott meg nem haltak, azokat a tetű és az étlenség ölte meg. A visszaérkező menekült lakosság dolgozni kezdett, mialatt a német és a magyar csapatok a román hadsereget Bukarestig szorították vissza. Bukarestből a kormány felmenekült Iasiba, miközben béketárgyalást készítettek elő Cotroceniben, és békét kötöttek. Sajnos csak két évig tartott.”

Az első világháborús események nyomorúságairól a Domus História is beszámol. A két szöveget párhuzamba állíthatjuk, mindkettő ugyanannak a kornak, eseménynek a hiteles dokumentuma.

„Eddig is szenvedtünk, de most a kálvária véres útjára kell lépnünk. Közvetlen közelben a baj. A székelyföld kiürítése, a menekülés csordultig tölti a keserűség poharát. Még bizakodunk, hátha katonáink útját állják az orv támadóknak. Csík megye jön; a ruhákkal és élelemmel megrakott szekereket síró asszonyok és gyermekek kísérik, bús aggok vezetik állataikat. Forgalom torlódása, rendetlenség a hajtásban, az állatok bőgése, hajtók kiabálása mélységes fájdalom érzetével tölti el a lelkeket. A honmaradás reménye csökken, készülődnek, tervezgetnek, tanácskoznak, menjünk vagy ne menjünk? Élelmiszert vigyünk-e inkább vagy a ruhaféléket mentsük? Hiszen az efféle portéka méregdrága. Ezek a gondolatok foglalkoztatnak mindenkit.
A falu egy részét az otthon szeretete visszatartja, fáradságos munkája gyümölcsét nem akarja itt hagyni, megöleli kapufáját, az ölelés erős, nem engedi távozni. A falu más része sírva búcsúzik a családi tűzhelytől, könnyes szemmel tekint vissza még a Cekend tetőről a Hargita tövére. Az egyre közelebbi ágyúszó, a „hősies” (ne hidd kedves olvasó) csapatok szaladása mondja: itt a veszedelem, meneküljön, aki akar.
A Homoród völgyéből 2-3 nap múlva visszatérnek sokan, azonban a reménység mécse utolsót pislog: utóvédek jelentik, hogy az ellenség a Nagyerdő tövében tanyáz. Tapogatózva, félve ólálkodik előre. Falunktól 10-250 lépés távolságban halad a lövőárok, egy zászlóalj katonaság népfelkelő) 2 rozoga ágyúval áll ellen. Közel 2 hétig bujkáltak az ellenséges csapatok, míg a Csereoldalból be mertek a faluba jönni. A templom tüzérségi megfigyelőhely, a falu tűzvonalba esik. A szerencsétlenséget fokozza a tömör építkezés, az épületek fenyőfaanyagának gyúlékonysága. Az ellenség gyújtógránáttal lő, tűz üt ki, a templom környéke, a csíki út mentén az északkeleti oldalon lángba borulnak az épületek. Az egyházi gazdasági épületek is elhamvadnak. A tűz a közkerten a kapu felé jön, csak a II. vert lábon (kaputól számítva) törik meg, az átjáró kapunyílás állja útját.
A templom szentélyéből 3 ablakot s a szentély támasztó oszlopát 2 gránát találja, a kántori ház sarkát, a papi sütőház alját kisebb kaliberű gránát üti át. 84 gazda részben vagy egészben leégett.
Az elmenekültek nélkülözés, fáradtság közepette vándorolnak a hatóságok által kijelölt vidék (Heves m., Jász-Nagykún-Szolnok m., többen a Dunántúlra) felé. Sorsuk leírását mellőzöm. Aki a székely nép lelki világát, földjéhez való ragaszkodását ismeri, mindent megért.
Az itthoniak sorsa sem volt rózsás. Kegyetlenül bántak velük, a halotti anyakönyv lapjain írt bejegyzés szerint védtelen nőket, elaggottakat lőttek agyon; hogy miért, nem tudni, az áldozatok kémkedésre alkalmatlanok voltak. Talán az ilyen ,,hősies bátorság” olcsó babéraitól akartak értéktelen koszorút fonni, s az embertelenség bélyegét homlokukra sütni.
Az elmenekültek holmiját összeszedik, ebben – sajnos – még az itthon maradottak közül a könnyű fajsúlyú lelkiismeretűek is segédkeznek.
A templomi ruhák közül a fehérneműek elvesznek, fekete szőnyeg, kehely, ministráns ruháknak nyoma vész. Az iskola teljes felszerelése megsemmisül, kórházat rendez, ha itt a t. ellenség, erre használja kiűzetéskor a mi katonaságunk is. Visszatéréskor az összetört padok az udvaron szanaszét, szekrények összetörve, az ifjúsági könyvtárat széthordották. A templom fedélzetén a cserepek összetörve, ablakai rostához hasonlóan átlyuggatva.
Jött a szerencsés fordulat. Az októberi vöröstoronyi, majd mogyorósi harcok új fordulatot adtak az eseményeknek. Eszeveszetten fut az ellenség. November hóban hazajön az üldöző katonaság nyomában Sándor Albert k. jegyző és néhány falusi. A honvágyra jellemző dolog, hogy Kolozsvárról 2 és fél nap alatt hazajön lófogattal Dániel Áron és Márton Dávid. E hóban megérkezik a Túrkevére menekült lelkész is. Mindenéből kifosztották.
Egyre nő a hazatértek száma. 1917 tavaszán csaknem valamennyien otthonukban vannak. A visszavonuló ellenség a faluból többeket magával hurcol Az okosabbak a Nagyerdőn vagy a gyimesi szorosban megszöknek, hadd vesszenek a fogatok, csak ők menekülhessenek meg. A jószágukhoz elválhatatlanul ragaszkodók keserűen megadták az árát. l-1 1/2 évig tartó fogság lett az osztályrészük. Lőrincz József szomszéd, Dániel Ignác szentkeresztbányai lakos meghalt idegenben. Meghalt Balázs Imre, Simó Mihály.”

[Forrás: Ábrám Zoltán: Szentegyháza. Juventus Kiadó, 1998.]