14 éves vol­tam (vagy­is majd­nem). A szüle­ink mondták, hogy for­ra­da­lom van, s hogy Te­mesváron meg Bu­ka­rest­ben lőnek. En­nek örültünk – a ti­zenéves fiúk per­verz módon tud­nak örülni an­nak, ha lőnek. Szin­te mellékes, hogy ki, kire. Aztán mon­do­gat­ni kezdték, hogy a milíciától ezután nem kell annyi­ra félni.

En­nek is örültünk, módfe­lett, mert gyer­mekség ide vagy oda, félni már elég jól meg­ta­nul­tunk volt a mi­li­cistáktól. (Ha egyébért nem, azért rend­sze­re­sen meg­po­foz­tak, mert pl. nem volt lámpánk a bi­cik­lin). Aztán meg­je­len­tek az első fi­nomságok a bolt­ban. Azt hittük, nem jól látunk: Duna-ka­vics, vagy­is cso­kis mo­gyoró a bol­tok­ban. Nápoly­sze­let. És Cola. Azt mond­tuk, nem is le­het olyan rossz az új világ. Ha tud­tunk vol­na Petőfit idézni azt mond­tuk vol­na, hogy ak­kor immár áll­junk meg, mert itt van már a Kánaán. De ak­kor mi még nem tud­tunk Petőfit idézni. Azóta se. De tud­tuk, mert láttuk a tévében (amit egy­szer­re érde­mes volt nézni!), hogy mások is így csinálják: hogy il­lik eléget­ni a pionírnyak­kendőket (vagy leg­alább szétvag­dos­ni), s a váll­kitüntetése­ket. A nyak­kendőka­rikákkal (kész kol­lek­cióm volt belőlük; emlékez­nek: nem sza­ba­dott csak úgy meg­bo­goz­ni a nyak­kendőt, ka­ri­ka kel­lett!!) jó kis üzle­tet csináltam, egy ga­lambász barátom átvet­te az egészet (utóbb ki­derült, hogy a ka­rikák mégsem válnak be lábgyűrűnek). Az, hogy kom­mu­niz­mus s an­nak bukása, per­sze, különöseb­ben nem érde­kelt. Számunk­ra a mi­li­cisták je­len­tették a kom­mu­niz­must, an­nak módfe­lett örültünk, hogy a milícia épületét felgyújtották, s a ret­te­gett szer­vek közül egyet ki­be­lel­tek (így mon­do­gat­ta min­den­ki a város­ban). És egy­re nőtt az eufória, mert egy­re több lett az áru a bol­tok­ban, így lőn, hogy ne­kem is lett far­me­rom, igaz, hogy kissé bő volt ne­kem, lógott raj­tam, de mind­egy, far­mer volt. És egy­szer­re dögi­vel kezd­tek érkez­ni a külföldi zenék is, s végre nem csak kalózmáso­lat­ban, ha­nem ere­de­ti­ben is be le­he­tett sze­rez­ni Hobót meg Po­kolgépet. Igy, ilyen fátyo­los képek­ben bon­ta­ko­zott ki a szép új világ. Aztán később, egy-két év múlva ki­derült, hogy nem is olyan szép, s nem is olyan új ez a világ, de ak­kor már mind­egy volt. Ak­kor én már fi­lológia osztályba jártam, s la­tin órán már meg­tanították, így bőszen tud­tuk idézget­ni: Alea iac­ta est.

Forrás: eirodalom.ro

1. Petrozsényi Nagy Pál:
   2014. december 21. 09:15

   Ismerős ábra. Kivéve a fiatalabb generációnak. Isten adja, hogy ezentúl se találkozzanak efféle ábrákkal!