Marosvásárhely, 1990. március 16.

A bukaresti román hírügynökség, a ROMPRESS aznap esti jelentése valahogy így hangzott: ”A marosvásárhelyi 28-as számú patika gyógyszerésze, Körmöczki Emese olyan feliratot akart elhelyezni a patika falán, amin az állt, hogy ott ezentúl csak magyarokat szolgálnak ki. A feliratot a felháborodott román lakosság eltávolította.”

– Jaj, te Laci, valami nagyon nagy botrány van készülőben a Tudor-negyedi patikánál – mondja izgatottan anyósom az ablakból, amikor vigyori képpel leállok a kocsival a ház előtt és épp kászálódnék kifelé. Szürke arckifejezése és ideges pislogása (mindig pislog, ha ideges…) sehogy sem illik a megérkezéseimmel járó örömteli pillanatokhoz.

– De mégis, mi van?
– Nem tudom… nem tudom. Annyit mondtak telefonon, hogy ha megérkezel, azonnal küldjelek oda, mert ott olyan cirkusz van, hogy azt fel kell venni!

Egy budapesti rohamstáb van velem, teljes felszereléssel: háborús tudósításokban edzett operatőr és egy Erdély-imádó technikus, aki e táj pártatlan tiszteletét egy Pestre cipelt román asszonykával tette kerekdeddé… Mire feléjük fordulok, már akkumulátorral, kazettával betöltötték a kamerát és intenek: kész, mehetünk. Még csak nem is pisiltünk.

Marosvásárhelyen nincsenek távolságok. Lázmérésnyi idő alatt vagyunk a helyszínen. Nagy, fekete kombi Volgánk másutt talán tiszteletet is keltene, ilyenekkel közlekednek a nagykutyák, a reform elvtársak, a zöldségkereskedők és a tévések. Csak ne lenne az az árulkodó, provokáló, undorító H betű az ellenséges harckocsin…

A nemes egyszerűséggel 28-asnak keresztelt patika előtt tömeg feketéllik, belóg az útkereszteződésbe, az autók dudálva kerülgetik az embereket. Suhancok szaladnak, mintha zaftos balesetet lehetne szemrevételezni.

– Ne menjünk közelebb – mondja Karcsi, az operatőr, – majd innen odasétálunk.
– Misi, te maradj a kocsiban, itt a kulcs – így én, s mintha villanna is valami elégedettség féle a szemünkben. Hiába na, a profik.

Elindulunk a csődület felé, nálam a mikrofon, Karcsi vállán a kamera. A kerület, ahol az ominózus patika egy egész társasházat tart a hátán, Ausztriától errefelé bárhol lehetne. Blokknegyed, ahogy errefelé nevezik a városokat fojtogató silány panelrengeteget. Betonkolumbárium. Itt a lakosság nagyobbik része román – hiszen nekik építették, nekik osztogatták: a környék román falvaiból becsalogatott parasztoknak, akiknek fiaiból egyhamar rendőrök, tűzoltók, fontos nemzetbiztonsági feladatokat teljesítő civil ruhások, gyorstalpaló levelezőegyetemeken történelemtanárok lettek…

A patikáig lehetetlen elmenni, akkora ott a tömegsűrűség. Így hát csak az út túloldaláról zummolgatunk, egy betonoszlop jótékony takarásából kamerával próbáljuk kivenni azt, ami a tülekedés tárgya. Néhány ember tízkörömmel kapirgálja az üvegportált, a tömeg ordít. OGYS – hirdeti a kirakat az ismeretlen orvosságot. Aztán bekattan: ennyi maradt a GYÓGYSZERTÁR-ból!

– Tessék mondani, mi a csuda történik itt? – fordulok magyarul egy surranó anyókához.
– Maguk Magyarországról jöttek? – kérdi alig hallhatóan.
– Igen.
– Jaj, akkor vigyázzanak magukra!
– Miért? Mi a baj?
– Csak az, hogy ezek gyűlölik a magyarokat – rebegi a fülembe.
– De hát maga is magyar!
– Igen, de ha befogom a szám, akkor nem tudják…- pillant rám jelentőségteljesen és ujjaival bilincselő mozdulatot vet a szájára.
– Na de mi van?! Mi történt? – kérdem én is konfidensebben.
– Az egyik gyógyszerésznő, valamilyen Emese, úgy gondolta, hogy ha már együtt csináltuk a forradalmat és együtt sírtunk meg örvendeztünk a télen, akkor nekünk, vásárhelyi magyaroknak is jár annyi, hogy ne csak románul legyen kiírva nagy neonbetűkkel, hogy Farmacia, hanem magyarul is. És szegény kivágta papírból a betűket és felragasztotta a kirakatra. Na ebből lett a cirkusz… – susogja egyszuszra nagyon elmenősen, s úgy tűnik el a szemünk elől, mint egy látomás.

– Azokat vedd fel, ott né! – bökök a tekintetemmel egy vigyázó csoportra, amelynek élén egy bőrdzsekis fickó igen bősz kifejezéssel, napóleoni tartással rövid utasításokat osztogat, szeme lázasan, véreresen (alkoholban?) forog.

A találkozás elkerülhetetlen. Karcsi a karmesterek finom terpeszével kilép az oszlop takarásából, élességet állít. Többen hirtelen felénk mutatnak, s a túlgyúrt felsőtestű aszfaltvezér a filmekből ismert rossz fiú fenyegető ingásával máris jön felénk. Románul ordítja:

– Mi a f…-t csináltok itt?! Honnan vagytok?
– Budapestről – mondom olyan szelíden, ahogy a reményteljes bratyizást kezdi az ember…
– Szóval Budapestről? – ismétli, minden szótagot jelentőségteljesen megnyomva és diadalittasan néz körül. – Nicsak, hol bújkál az ellenség! És ki küldött ide titeket?
– Senki. Erre jártunk.
– Erre jártak… Halljátok? Erre jártak… Ez jó! És mi a f…-ért jártok erre?
– Bemutatni a román-magyar békés együttélést – hallom ámulattal a saját hangom.
– És ki engedte meg?
– Senki. Ehhez nem kell engedély.
– De kell! DE KELL!!! Majd adok én nektek engedélyt! – hörgi kidagadt erekkel és már csap is felém, visszakézből, amire elrántom a fejem.

Hátrálunk, előttünk hét-nyolc felbőszült nemzetmentő, kakaspózban, csatatéri tablóba merevedve. Mint amikor a kényszeres naiv festő megállítja az ágyúgolyót a levegőben.

– Fussunk – adom ki Karcsinak az egyetlen adekvát vezényszót, félszájjal és oly halkan, mint aki csak töprengve maga elé motyog…

És villámgyorsan sarkon perdülve kezdünk vágtatni a kocsi felé. Ó rémálom, ó ólomlábak, ó lassított film! Az az átkozott kamera! Kamerával nem lehet futni. Karcsi lemarad, s én az útkereszteződés közepéről visszapillantva rémülten látom, amint utána rúgva elakasztják, képtelen és ősz hajához egyáltalán nem illő piruetteket téve lendületből küzdi fel magát, gyorsabb a lába, mint az orra, így nem terül el, csak szinte hason fut… – ilyet még nem is láttam -, aztán reménytelenül megtorpan, a kamerát még magához öleli, azon csattan egy rúgás, aztán még egy, az már a csuklóján. Ekkor már ott állok mellette, valami ösztönösen heroikus testtartással, amit meg-megrogyaszt néhány seggberúgás és teli torokból ordítok rendőrért, meg olyasmiket, hogy mi a francot akartok?!, meg velem tárgyaljatok, hisz ő nem is tud románul! Igen, ezt a hülyeséget voltam képes mondani két rúgás közt, hogy tárgyaljatok – az ember hűvös kisagya még ilyenkor is kritikusan felvihog, mint ahogy az imént is felröhögött bennem egy másik énem: van-e komikusabb dolog, mint futásból visszakanyarodni az üldözők felé?…

Aztán egyszercsak minden irányból záporoznak ránk az ütések, s nekem furcsamód az az érzésem támad, hogy minél vastagabb körülöttünk a megveszekedett embergyűrű, annál nagyobb biztonságban vagyunk. Ettől hirtelen olyan józan higgadtság vesz rajtam erőt, amitől megszűnik a belső remegés. És valóban: már akkora a tülekedés körülöttünk, hogy alig férnek hozzánk, már nincs hely az ökölnek, cipőorrnak lendületet venni. És mintha már a mohó utcai kíváncsiság is erősebb lenne a gyűlöletnél, ahogy vadul körbefordulok és tekinteteket keresek. Kezd az egész átmenni valami tompa dögönyözésbe, kollektív thai-masszázsba, ami szinte érdekesebb, mint amennyire fáj. Dehogyis fáj! És ahogy ott taszigálnak bennünket előre-hátra, úgy érzem, hogy az enyém a szó.

– Uraim! – kezdem hangosan és váratlanul józanul, aztán a megszólítást nem a helyzethez illőnek találva folytatom – Emberek! Ezek itt azért támadtak meg minket, mert filmeztünk!
– Aljas gazemberek! Kémek! Árulók! Vadállatok! – hörgi a fővezér csapzott fejjel a rengetegben, mert valahogy hátrább keveredett -, meg kell őket ölni!
– Vadállat vagy te! Nézd, mit csináltál a kamerával! Ez milliókba kerül! Hívják a rendőrséget!

Ez mintha hatott volna. Néhány decibellel az üvöltözés is csappan körülöttem. Egy közepes rúgás a térdhajlatomba. Egy elcsúszott és erőtlen ütés a jobb vállamra. Megperdülök. Ezeknek az ütlegeknek nincs gazdája. Ahogy az arcokat nézem, azonnal konstatálom, hogy nem árad felénk mindegyikből azonos gyűlöletadag. Mintha egyik-másik tekintetből riadalmat, szánalmat, együttérzést lehetne kiolvasni. Lehet, hogy itt magyarok is vannak, csak nem mernek megszólalni, nem mernek nyíltan a védelmünkre kelni? Valaki a tarkómra csap ököllel. Külön-külön érzem a bütykeit a koponyámon, mégsem fáj. (A jótékony adrenalin!) Ebből kakas lesz…

Meglep ez a bozót-harcmodor. Mindig hátulról kapom az ütéseket. Egy pillanatra megszáll a rémkép, hogy ha most kés-villa-ollót nyomna belém valaki, annak sose lesz gazdája… De ezt elhessegetem, rémüldözni luxus. Ékes románsággal beszélek, dehogyis beszélek, ordítok, üvöltözöm. Mert érzékelem, hogy itt annak lesz igaza, aki nagyobb garral pofázik.

– Hívjanak rendőrt! Majd a rendőr állapítsa meg, hogy nekünk jogunk van-e itt filmezni! Ami az utcán folyik, az nyilvános… – és így tovább, sorolom a jogérveimet, és érzem, hogy ha nem is tartalmilag hatnak a mondataim, az a tény, hogy én rikoltozom rendőr után, megteszi a hatását.

– Ezeket meg kell ölni!!! – süvölti lila fejjel a támadónk, aki csodával határos módon még egy sorral hátrébb keveredett.
– Hogy öljük meg őket, ember? Hogy mondhatsz ilyet? Nem vagyunk állatok! Majd jön a rendőrség és az tisztázza a helyzetet. Ha bűnösök (így mondta: bűnösök), megkapják a büntetésüket – szólal meg egyszercsak valaki mellettem, nagydarab munkásember, s a fenyegető ökölrázásra védelmezőn áll elénk.
– Ez a román nép ügye, nem a rendőrségé!
– Mit beszélsz, ember, hár a rendőrség nem román? Hát a rendőrség nem a miénk?

Vox populi. Érzem, hogy ezzel az óriással nyert ügyünk van. És a fejek fölött már látom is, amint lassan, óvatosan közeledik egy rendőrautó. Vajon ki hívhatta? Vajon melyik emeleti lakásból értesítették a rendőrséget? De miért nem jön gyorsabban? Fél? Nem akar beavatkozni? Úgy jön, mintha menne… Mintegy harminc méterrel odébb leáll a járda szélén, vár, nem száll ki. Egyedül van.

– Induljunk! Ott a rendőr – mondja nekem románul a nagydarab, s keményen taszigál a kocsi felé. Karcsit, az operatőrt is valósággal megmarkolja, vonszolja maga után. Együtt nyomulunk a rendőrautó felé. Csak ne lenne ilyen messze, a francba. Nagyon hosszú percek telnek így, lassan, szinte centiről centire toljuk, húzzuk magunkkal az embergyűrűt, valahogy úgy nézhet ki a menetünk, mint felvonuláskor az a rejtett autó, amelyre egész kis kozmoszt emeltek gyárakkal és hős munkásokkal. És MEGÉRKEZÜNK! Éljen! Előttünk a rendőrautó. A rendőr nem száll ki. Miért nem száll ki?! A kilincsek után kapirgálunk. A nagydarab segít nyitni az ajtókat. Ő húzza, mások nyomják. Bepréselődünk, közben újból záporoznak ránk az ütések. Nem számít! Haha!

– Maga velünk jön! – kapok a nagydarab után.
– Igen-igen! – lihegi kimerülten. Én is megyek.
– Nu-nu! Ő itt marad! – ordítják a támadóink, kórusban.
– Ő miért jönne? – kérdi hátrafordulva a rendőr. Most szólal meg először.
– Mert ő a tanú! Tanú csak kell, nem? – s húzom, rángatom befelé a nagydarabot, aki fújtatva nyomakodik, féltesttel már a kocsiban van, de öten is megpróbálják visszatartani. Végre bekerül egészen, magára rántja a kocsiajtót, az ajtógombokat villámgyorsan lenyomjuk. Kintről fájdalmas feljajdulás. A csalódottak kórusa, akiket átvertek, akiknek elvették a játékszerét. És már ütik, rúgják a kocsit, egy üstdobban sem érezném jobban magam.

– Induljon már ember, az istenért! – kiált a rendőrre a nagydarab. – Ezek itt megölnének… -mondja halkabban, nekem, magyarul, kicsit ünnepélyesen, mint aki felfedi inkognitóját. – Mert én is magyar vagyok.

Ez nem volt kétséges, – már a kiejtésén éreztem. De végül hallgatok, nem mondok semmit, a dübögés úgyis szinte elviselhetetlen. Nézünk hát kifelé, mint majmok a ketrecből.

Végre elindulunk, a kocsiba csimpaszkodó elfehéredő ujjak lassan lepattannak. Tekergetem a nyakam, a Volgánkat keresem, de nem látom sehol. Vajon hova lett Misi?

Aztán egy pillanat alatt a belvárosi rendőrség szűk kisutcájában vagyunk, tárul a kapu. Kék egyenruhás, belügyi alakulatokhoz besorolt fegyveres katonák közt lépdelünk, a kamerát egy mozdulattal elveszik.

– Hohó, azt már nem! – kap Karcsi a gép után és mindketten zajosan tiltakozunk.
– Majd visszakapják, nyugalom – mondja egy tiszt. – Csak itt nem szabad forgatni. Jöjjenek velem, a parancsnok úr már várja önöket.

Ebben a pillanatban csikorogva fékez le egy Dacia (igen, odabent a rendőrség udvarán!), s öten pattannak ki belőle. A minket veregető legények! És már folytatnák is, ott, ahol abbahagyták. A tiszt egyetlen intésére a kékruhások közénk állnak.

– Azt mondta, hogy Erdély a magyaroké és hogy minden büdös oláhot meg kell ölni!!! – üvölti végső kétségbeesésében az aszfaltvezér és rángani kezd, mint egy epilepsziás.

A tiszt kérdőn néz rám.

– Hazudik. Egy szava sem igaz. Vagy részeg, vagy beteg … vagy provokatőr – mondom a tisztnek, álhiggadtan.

– Wáouuuh!!! Áááá!!! – bődül el a lincselő. Már artikulátlanul jajong, vonít elkékülve, szemei fennakadnak, hátraveti magát a nemzeti gyásztól. Társai felfogják, hogy el ne vágódjék. Még a tiszt is némi irtózattal nézi. Most világra olyan, mint egy beri-beriben döglődő galamb, amint a hátán tekergeti a fejét.

– Vigyétek ki ezt a hülyét – mondja végül a tiszt. Ezt csak bajt csinál nekem. Ai stricat totul! („Mindent elrontottál!” – igen, ezt mondja neki utálkozva, s én töprenghetek, hogy vajon milyen jó kis passiójátékot rontott el a barátunk…) – Maguk velem jönnek. Maga meg elmehet – int kategórikusan megmentőnknek, a Nagydarabnak. Villámgyorsan és hálálkozva lekezelünk vele.
– Azonnal telefonálni akarok a Magyar Nagykövetségre!
– Majd később telefonál, ahová akar. Most várja magukat a parancsnok úr.

A parancsnok úr rendkívül szívélyes. Túláradóan. Hatalmas bőrfotelekbe ültet minket.
– O cafeluţă? Egy kávécskát?
– Egy telefont! Most, azonnal beszélni akarok a nagykövetünkkel! Közölni akarom vele, hogy filmfelvétel miatt meg akartak bennünket lincselni!
– Ugyan már. Nem kell azt elsietni. Elrendezzük mi ezt egymás között! Végülis maguk keresték a bajt… Maguk mentek oda…
– Hogyhogy? Hogyhogy mi kerestük?! És ha odamentünk? – kérdem hüledezve. – Azt maga természetesnek tartja, ha fényes nappal Marosvásárhelyen egy forgatócsoportot majdnem agyonvernek?

– Nézze – mondja a parancsok szelíden, megértően – , nézze, most nálunk ilyen zavaros idők járnak. Az emberek meg vannak veszve. Ilyenkor nem kell odamenni. Nincs mit ott filmezni… El kell kerülni őket…
– És akkor ami ott folyik, az maradjon titokban?
– Ugyan már, miért kell mindig a rosszat mutatni, a csúnyábbik oldalunkat? Ebbe a legjobb nem beavatkozni – mondja már mosolyogva a parancsnok, feláll, jelzi, hogy a kihallgatásnak ezzel vége. – Kifele menet megkapják a kamerát. Ugye megértik, hogy a felvételt megtartjuk. Hiszen az még kell a nyomozáshoz… Elvisszük magukat a szállodáig – nehogy megint bajba keveredjenek.
– Egyik társunk ott maradt, a kocsinkban. Vele mi lesz?
– Egy pillanat, egy pillanat… – int nyugtatóan, kissé fölényes mosollyal, mint aki örökösen ura a helyzetnek, mint aki mindig az események pulzusán tartja finom sebészkezét. – Ce-i cu al treilea? Mi van a harmadikkal? – kérdi telefonon. És már tolmácsolja is az örömhírt: – A barátjuk a szállodában várja magukat, épen, egészségesen. Ott van a Volga is.

”Ime, a technika. De jól össze vagytok kötve…”- gondolom magamban.

Az ingyenfuvart visszautasítom és elindulunk. A megroppant kamerát a folyósón elegáns mozdulattal átadja nekünk a tiszt és a hátsó kijárathoz terel. „Tudja, azok még mindig a főbejáratnál várnak magukra…”

Néhány perc múlva úgy ugrunk boldogan egymás nyakába Misivel a szállodaszobában, mintha gólt rúgtunk volna. Valóban „ép és egészséges”, csak a képe dagadt el hurkásan, véraláfutásosan.

– Mi az Isten történt veled?
– Egyszercsak megrohanták a kocsit, kezdték ütni-rúgni, köpdösni és üvöltve követelték, hogy szálljak ki. Amikor látták, hogy nekem sehogy sem akaródzik kimenni, megpróbálták felborítani az autót. Erre kiszálltam, gondoltam, egyszerűbb most, mint később fejjel lefelé… Hogy miket ordibáltak, kérdeztek, azt nem tudom. Pofoztak hát, amíg meg nem unták. Valaki magyarul lekiabált egy erkélyről, hogy „Maga őrült, miért nem menekült el a kocsival?”
– Tényleg! Hát miért maradtál ott?
– Mert nem tudok vezetni – közli a számunkra is meglepő tényt Misi és szemérmesen mosolyog, kétszeres képpel… – És mikor ezt felkiabáltam az erkélyre, valaki hirtelen bepattant a kocsiba, kinyitotta a jobb első ajtót, maga mellé rántott és … és most itt vagyok.

Gyors látleletet végzünk magunkon. Kakasok, vörös foltok mindannyiunkon, tépett ruházat, Karcsinak a rohamosan dagadó keze. (A diagnózis csak otthon végleges: eltörött a csuklója.) Odakint, a szálloda előtt a kocsi úgy néz ki, mintha öklömnyi jegek záporoztak volna rajta. A horpadásaiban tükörtojást lehet sütni. Aztán a szánalmas kinézetű kamerát nézzük át módszeresen. És csodák csodája: a kazetta benne maradt! A FELVÉTEL! Viszont kiemelték az akkumulátort. Hiába na: nem egészen három hónappal Ceauşescu kivégzése után honnan is tudhatná egy szegény, vidéki rendőr, hogy miként néz ki egy profi kazetta…

1. Nadanyi Laszlo:
   2013. január 5. 14:17

   Ne hagyd elveszni Erdelyt Istenunk.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ