Isten sokféle sikert megengedett nekem az életben, nyugodtan kijelenthetem: boldog ember vagyok. Szoktam is így fogalmazni: érdemtelenül nagyon szeret engem az Isten. Tisztességes falusi családban láttam meg a napvilágot, és akár szó szerint is érthető ez, mert augusztusban, születésem hónapjában mifelénk általában süt a nap. Úgy is neveltek, mint egy átlag falusi fiút, legfeljebb jobban óvtak egykeségemben, mert biológiai okok miatt már nem lehetett testvérem. Amikor elértem a hét-nyolc éves korhatárt, a toldalagi vásárban nekem is megvették a szalmakalapot, mert a szénaszárításnál az „igazi férfiak” szalmakalapban dolgoztak. Tizenévesen még szegfűt is tűztem kalapomba, mint a szerelmes legények. Édesapám szótlan mosolya ezt kettős apai érzéssel vette tudomásul: már legénykedik egyetlen fia, de komolyan veszi a falusi életet.
Először csak a lekaszált zöld fű rendjét ráztam el a réten, ez általában női vagy gyerekmunka volt, aztán forgattam a száradó szénát édesapámmal együtt, majd segítettem a szekeret megrakni; egyébként a szekérrakás földműves emberek művészi szakmunkája. Aki nem hiszi el, próbáljon meg szénásszekeret megrakni, az attól kezdve másképpen fog az erdélyi falusi emberre tekinteni.
Lassan felnőttem édesapám mellé, az egyetlen és mindig kéznél lévő példaképemhez. (Amikor e sorokat írom, a sok száz éves marosvásárhelyi Vártemplom első lelkipásztora, a legnagyobb erdélyi református egyházmegye esperese és az Erdélyi Református Egyházkerület missziói előadója vagyok, édesapám pedig Pókában, félig lebénulva, évek óta fekszik az ágyban, heti látogatásaim során legtöbbször már meg sem ismer, de az emberi példakép mégis ő számomra még ma is, mert emberségből jobb példát senki sem mutatott nekem.) Egyetlen hiányosságom volt az apa-fiú versengésben: nem tudtam/tudok énekelni.
Édesapám szép hangú, így mondták: jó énekes férfi volt. Falusi színjátszó előadások szünetében hallgatókat énekelt a színpadon két felvonás között, és én nagyon büszke voltam rá a taps alatt. Templomi ünnepélyek során, harmóniumkísérettel vagy anélkül hitvalló énekeket, zsoltárokat énekelt. Bármennyire hihetetlennek tűnik, de igaz, holdvilágon kaszálta a lóherét, mert harmatosan jobban lehetett kaszálni, és szerelmes fiatalasszonyok kiültek a szemben lévő kertbe, hogy két rend közötti szünetben édesapám énekét hallgassák. Ebben az egyben sohasem lehettünk „vetélytársak”, mert engem nem áldott meg az Isten zenei hallással, szép énekhanggal, és ezért nem is gondoltam, hogy egykor majd az éneklésemért kerülök rendőrkézre. De az élet mindig tartogat meglepetéseket.
Konyak elvtárs összetévesztett Mario del Monacóval, ez akkor nekem fel sem tűnt. Azt gondolta, én is énekes vagyok, mert azt kérdezte tőlem, hogy azon a Metropol pincében tartott székely estén mit énekeltünk. Ennél egyszerűbb és bonyolultabb kérdést sohasem tettek még fel nekem, hiszen egyszerűen azt mondhattam volna: én semmit, mert – sajnos – nem tudok énekelni, és össze tetszett téveszteni engem Mario del Monacóval. De ha ezt felelem neki, akkor két hónappal meghosszabbítom kihallgatásom idejét, mert legalább nyolc hétre lett volna szükség, amíg megérti, hogy Mario del Monaco nem egy romániai énekes. Én a bonyolult válaszlehetőséget választottam, és művészi tehetségem/tehetségtelenségem iránti kérdésére azt feleltem: sokat. Hát, mégis ez volt a rosszabbik válasz, mert erre újból megnyílt a titokzatos asztalfiók, előkerült a hófehér ívpapír, emelkedett a golyóstoll, és halkan felém fordult mind a két szemétkosár. Az egyik szemétkosárnak örültem, és lelkemben kacsintottam is neki: ma este újból együtt fogunk dolgozni. A másik szemétkosár fontos mozdulattal visszacsukta az íróasztal fiókját, meglóbálta szemem előtt az ajtókulcsot, és sokat sejtető, jól kigondolt, a totalitárius szocializmus epítéséhez elengedhetetlenül fontos mondatával adta tudtomra pártfeladatom fontosságát:
– Erre a papírra leírod, hogy miket énekeltetek ott a Metropolban Mindeniket leírod, értetted?
Bocsássa meg nekem az utókor, de ezt a pártfeladatot nem tudtam én akkor a bezárt vallatószobában a szocializmus kétes értékű, magas színvonalán elvégezni. Még sincs lelkiismeret-furdalásom, mert szerény meggyőződésem szerint nem ezért a mulasztásért omlott össze a KGST, és vele együtt a keleti tömb.
Csak egyetlen érdekességért sajnálom, hogy második titkosrendőri jelentésem is, az elsőhöz hasonlóan, jól meghatározott ívben szállt az elmúlás útján: ez is a szemétkosárban kötött ki, darabokra szaggatva. De ez a második, nagy horderejű szocialista rendőri tett már nem volt meglepetés a kedvesebbik szemétkosárnak, sem a négyórás bezártság után egy cigaretta elszívására vágyódó fiatalember számára. Ha megmaradt volna ez a nagyon fontos kordokumentum, második titkosrendőrségi jelentésem, ma sapientiás egyetemisták dolgozatot írhatnának összehasonlító kultúra szakon, hogy mekkora különbség van az akkori huszonéves és a mostani huszonéves generáció zenekultúrája között. Így nem én lettem ennek a kutatásnak fontos és biztos levéltári adatközlője.
Most már sokkal nyugodtabban mentünk egymás mellett a kapu felé, a kétszer négyórás kihallgatás éppen egy nyolcórás munkanapot jelentett, és ezt szemtelenül be is írták az ő munkakönyvébe, az enyémbe nem. Igaz, ebből a nyolcórás együttlétből az volt a legszebb, hogy hat és fél órát ő nem tartózkodott a szobámban, de éppen olyankor volt az az érzésem, hogy egyedül több vagyok, mint ketten. A kapusszoba előtt már elővettem három órája egyre jobban megkívánt cigarettámat, fejbiccentve köszöntem a már jó ismerős, túrószagú, mezőségi legénynek, de nem válaszolt. Barátaim mesélték később, hogy nem ugyanazt a rendőrt állították mindennap a kapuhoz, de szerintem nincs igazuk, mert minden kedden este ugyanolyan túrószagú volt a titkosrendőrség kapusa.
Most nem féltem az esti hazasétálástól, már jó ismerős volt a hazatartó alkoholista is, gyakori találkozásunkra való tekintettel akár köszönhettünk volna egymásnak, csak ő nehezen mondta ki az „r” betűt, én pedig nem vettem ki a számból a Snagovot, mert három óra mulasztást kellett bepótolni. Igyekeztem is, hogy ne maradjak le ki nem hallgatott kollegáimtól. A második elszívott/bepótolt cigaretta után Konyak elvtárs emlékére megpróbáltam énekelni az úton, de hang nem jött ki a torkomon, valamit elloptak az énemből, még azt is, ami benne sem volt: az éneklést. Akkor éjjel döntöttem el végérvényesen – nem leszek énekes.

Forrás: Az eltérített felvonó. A Súrlott Grádics irodalmi kör antológiája 2005-2010. Válogatta és összeállította Bölöni Domokos. Kedei Zoltán rajzaival. Szerkesztő: Bögözi Attila. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2011