Retro-interjúk DAMÓ ISTVÁN grafikusművésszel

1.

Amikor a Kriterion-könyvek grafikai szerkesztőjeként Bukarestben éltél, nemhogy „Senki fia” nem voltál, éppen ellenkezőleg, a legtöbbet publikált romániai magyar grafikusnak bizonyultál. Emlékszem, Mezei József jegyezte. Mi lett az egykori megbecsülésből mára, amikor Kecskeméten bámulod a kék eget? Ki közöl, ki állít ki téged? Sorolj fel néhányat az utóbbi kiállításaidból…

– Mielőtt a kérdésre válaszolok, és ha már a Kriterion Könyvkiadót említed, engedj meg egy kis kitérőt. Habár az idő múltával általában az események átértékelődnek, a Kriterion esetében érzelmeim változatlanok. Meleg emberi kapcsolatok és jó munkalégkör jellemezte az ott eltöltött éveket. A kollégák és szakmai vonatkozásban Deák Ferenc tudásának és jóindulatának köszönhetően szereztem némi jártasságot a könyvtervezés terén. Jó útravaló volt. Szeretettel gondolok azokra az időkre.

Most Kecskeméten élek, az itteni Művészeti Szakközépiskolában tanítok. A megbecsülés? Abban látom valakinek a megbecsülését, és ezt szakmától függetlenül gondolom, ha foglalkoztatják, azaz van munkája. Ezt mindennél fontosabbnak tartom. Áttelepülésemkor tudatában voltam annak, hogy Magyarországra ismeretlenül jöttem. Ez egyben kihívás is volt számomra. Az első két év könyvillusztrálás nélkül telt el, nem volt jó érzés. Úgy öt évet adtam magamnak, hogy sínre álljak, ha ez idő alatt nem sikerül, akkor valami baj van. Nem kellett két évet sem várnom, elindultam a pályán az új környezetben. Igaz, nem volt könnyű betörni a magyarországi könyvgrafika területére. Egyrészt azért, mert 1990-től folyamatos átalakulásban volt a könyvkiadás, az addig megszokott feltételek, körülmények megváltoztak. Mára ez a folyamat lezártnak tűnik, persze azokkal a változásokkal együtt, amit a piacgazdaság magával hoz. Másrészt, Romániához képest a magyar könyvgrafikusok számbeli fölényben vannak. Míg otthon minden neves grafikust személyesen is ismertem, Magyarországon ez szinte lehetetlen.

Végül 1991 telén kezdtem dolgozni a Dörmögő Dömötör c. gyermeklapnak. Ez tartott úgy két évig. A Nemzeti Tankönyvkiadónak illusztrálok magyar és német nyelvű tankönyveket. Emellett a Krónika Nova Könyvkiadónak is munkatársa vagyok. Nemrég a Református Pedagógiai Intézetnek illusztráltam egy hittankönyvet első osztályosok számára. Izgalmas és érdekes feladat volt. Sok könyv van a hátam mögött. Talán érdekes az, hogy mindez Budapesten történik. Azt is be kellett látnom, hogy ha azt akarom, hogy szakmán belül ismertté váljak, elsősorban a fővárosban kell szerencsét próbálnom.

Ami a kiállításokat illeti, öt művészeti társaság tevékeny tagja vagyok. Ebből kifolyólag nagyon sok kiállításon veszek részt itthon és külföldön is. Általában minden kiállításról katalógus készül, ennek köszönhetően elindul a lavina, jönnek a meghívások. Magyarországon évente hat-hét kiállításon veszek rész, kb. ugyanannyin külföldön is. Amikor módomban áll, külföldre is elkísérem a kiállítást.

Minthogy az erdélyi sajtóban főként illusztrációkat közöltek tőled, rádragadt az „illusztrátor” jelző. Magyarországon viszont hirtelen sokoldalú művészként mutatkoztál be, grafikát, művészkönyveket készítettél, készítesz, mindamellett, hogy továbbra is illusztrálsz, egy nemrég megjelent kötet (Faludy György: Ballada a Senki fiáról. Készült a Nalors Grafika Kft. Nyomdájában ötven példányban, amiből harminc számozott. A kötetet tervezte és a rajzokat készítette Damó István) is bizonyíték rá. Mivel magyarázod azt, hogy több mindennel foglalkozol?

– Az áttelepülés természetesen változást hozott alkotói tevékenységemben is. Megszűnt a bezártság-érzetem, kinyílt a világ előttem, munkakedvem megsokszorozódott, munkabírásom is megnőtt. Az, hogy több műfajban dolgozom párhuzamosan, jót tesz az alkotói kedvnek. Így vagyok teljes ember. Másrészt azért jó, mert ha úgy érzem, hogy fennáll az önismétlés veszélye, akkor műfajt váltok. Így mindig frissnek érzem magam.

Mennyiben befolyásol művészi munkádban az, hogy sokat utazol és sokszor állítasz ki külföldön?

– A külföldre való utazások és kiállítási lehetőségek is ugyanazt a célt szolgálják, mint a műfajokon belüli változatosság. Vagy megerősítenek addigi hitemben, vagy új lehetőségeket fedezek fel magamnak, anélkül, hogy feladnám egyéniségemet. A végbemenő változásokat természetes folyamatként fogom fel. Megújulok, hiszen ez az alkotói munka egyik velejárója, vagy inkább összetevője.

Tíz évvel ezelőtt látott grafikáid vonala elbizonytalanodott, a formák szabálytalanok lettek, együtt nyugtalanító rosszérzésről tanúskodtak. A világ vált „amorffá” körülötted vagy belső válság kerített hatalmába? Esetleg mindkettő?

– Az alkotói munka a művész bensőséges, meghitt világa. Ezenkívül társadalmi közegben élek, nem elszigetelten, így óhatatlanul hatnak rám a körülöttem zajló események. Tíz évvel ezelőtt még kerestem a helyem minden tekintetben. Belső válságról nem beszélhetek. Inkább azt hiszem, hogy az otthon egy-két évtized alatt felgyülemlett élményanyagból éltem, még ma is olykor ezt teszem, csak másképpen dolgozom fel azokat az élményeket, mint tíz évvel ezelőtt.

Könyvtárgyaid már színesebbek voltak; kötelező tetszetősen vidámnak lenni azok készítésekor? Vagy inkább díszítőművészet a művészkönyv, mint művészet?

– Amiért újra foglalkoztat a szín világa: részben belső szükségletnek tekintem, de az áttelepüléssel járó változás(ok) is jó irányban hatottak rám. A művészetben, hála Istennek, nincsen semmi kötelező, hiszen ez megölné azt. Az ember a művészeten belül érzi magát a legszabadabbnak. Az, hogy mi vidám és mi nem az, talán az alkotó egyéniségének függvénye.

A kérdésed második felét illetően: különbséget kell tennünk a művészkönyvek és művész-könyvtárgyak (book-object, livre objet, carte obiect) között. Művészkönyv a Faludy-könyv, a Ballada a Senki fiáról című kötet. Hagyományosnak mondható sokszorosító nyomdai eljárással készült. A kötészeti munka is hagyományos: fűzött. Kis példányszámban készül a művészkönyv: egytől-harmincig. Faludy esetében túlléptem a „megengedett” határt, számolva a barátaim és ismerőseim körével.

A könyvtárgy az előbbitől eltérő alkotás. Természetesen magába foglalhatja a hagyományokat is, de lényege az, hogy egyedi alkotás. Mennyire díszítőművészet, nem tudom. Egy biztos: más önkifejezési lehetőség. Más formába, más anyagba rejtem érzelmeimet, gondolataimat. Lehet, hogy nem mindenki számára könnyen megközelíthető műfaj, de úgy érzem, ha valaki ilyet lát, és természetesen rá tud hangolódni, szellemi kaland részese lesz. Ezért érzem azt, hogy művészet a könyvtárgykészítés.

Jelenlegi könyved, a Faludy György egyik híres balladájához készített rajzok engem a Villon-illusztrációkra emlékeztetnek. Nem azért, mert Faludy Villont fordította, hanem maga az ábrázolásmód tűnik azonosnak. Tévedek?

Az irodalmi műfaj, annak stílusa, az írás hangulata meghatározó az ábrázolásmódban. Faludyra térve, nem tudtam másképpen megközelíteni, mint „felismerhető” emberi alakokat rajzolva. Rajzolhattam volna arc és fej nélküli embereket is, ahogyan szoktam, de ez a formavilág nem illett volna a Faludy-balladához.

A „Senki fiának” az arca igen hasonlít Faludyra, de Damóra is… Gondolom, nem illusztrátort kerestek egy Faludy-könyv kiadásához, hanem Damó István kereste meg Faludy Györgyöt, így lett külön könyv a Ballada a Senki fiáról… Mi magyarázza a ragaszkodásod ehhez a szöveghez?

– A hasonlóság nem véletlen. Többször voltam Gyurka bácsinál otthon, többször találkoztunk házon kívül is. A találkozások élményét bármikor fel tudom idézni magamban, rajzban is. Hogy mennyire van jelen ebben Damó? Tudatalatti énem felbukkan, de ezt nem is akartam elfojtani. Egy-egy találkozás, ismeretség mély benyomást tehet az emberre. Ez történt velem is, amikor Magyarországra való érkezésünk után az első könyv, amit elolvastam, az a Pokolbéli víg napjaim volt. Nagy hitet és önbizalmat kölcsönzött nekem. Hálás vagyok írójának.

Ami az ábrázolásmódot illeti, Senki nem bújhat ki a bőréből. Valószínű, hogy ha pár év múlva is Villont vagy Faludyt illusztrálnék, felfedezhető lenne benne valamikori énem, illetve vonalvezetésem.

Valóban én tájékoztattam Gyurka bácsit szándékomról, hogy kötetet szeretnék illusztrálni. Megkértem, hogy amennyiben lehet, az első balladát kézírással jegyezze le és küldje el nekem. Leírta, elküldte. Így büszkén őrzöm a Faludy-kéziratot. Érzelmi alapon választottam ezt a balladát. Mint ahogy Villonnál, úgy Faludy Györgynél is az első ballada előrevetíti hányattatott életét.

„Ki megjártam mind a hat világot, / megáldva és leköpve mindenütt” – magadra is érvényesnek tartod a vers refrénjét?

– Szerénytelenség lenne azt állítanom, hogy magamra is érvényes e vers refrénje. Nincs rá okom, ha csak nem a kisebbségi sors minden nyomorúságára gondolok. Inkább a Faludy-„jelenség” ragadott meg, az a tény, hogy többször kényszerült emigrálni, és hogy szülőhazájában tiltott, számkivetett költő volt a rendszerváltozásig. Ez is magyar jelenség lenne?

Faludy György sajátkezűleg másolta le a könyv számára a balladát. Ennyire fontos volt számára is a megjelenés?

– Amint említettem, Gyurka bácsi kérésemre írta le a balladát. Hogy mennyire volt számára fontos, bizonyítja az a tény, hogy elküldte nekem. A kötet megjelenése után írt egy köszönőlevelet, de úgy érzem, hogy az csak nekem szól.

Kinek köszönhető végül is a könyv publikálása?

Elsősorban mindkettőnknek. Konkrétan, ha a kötet kivitelezésére gondolsz, akkor a Grafikus Társaságnak tartozom köszönettel, hiszen a Társaság a Kulturális Minisztériumtól és a Magyar Grafikáért Alapítványtól kapott pénzből támogatja a grafikusok munkáját a váci grafikai sokszorosító műhelyben. Így sikerült nekem is könyvet csinálnom.

„Lesz még pénzem és biztosan remélem, / hogy egy nap nékem minden sikerül” – áll a ballada zárórészében. Ha neked is minden összejön, milyen könyvet adsz ki hasonló luxusköntösben?

Az ember ne legyen telhetetlen. Talán mondhatom, hogy szerencsés vagyok. Azt csinálom, amit szeretek. Soha nem voltak senkivel szemben különösebb elvárásaim. Ami számomra a legfontosabb, az, hogy az alkotói munkán belül terveimet, célkitűzéseimet meg tudjam valósítani. Ami tőlem függ, azt megoldom magam is, ami nem, ahhoz keresem a lehetőségeket. Remélem, „lesz még pénzem…”.

Természetesen vannak terveim hasonló kötetek kivitelezésére, de terveimről nem szeretek beszélni. Mi lesz, ha nem valósulnak meg?…

Kérdezett: Gergely Tamás

(Forrás: Romániai Magyar Szó, Színkép-melléklet, 2002. október 10.)

2.

Damó István Brassóban született, a Kriterion grafikai szerkesztője volt, a kilencvenes években Magyarországra költözött, jelenleg Kecskeméten él. A brassói Művészeti Múzeumban – a Házy Bakó Eszter közbenjárására meghívott művésznek – szeptember 30-án nyílt tárlata, mely az érdeklődők számára októberben is megtekinthető.

Műveit legutóbb a frankfurti könyvvásáron mutatta be. A tárlatnyitón Kányádi Sándor Krónikás Ének című verséből idézett: „Akik elmentek közülünk, nem voltak közülünk valók, mert ha közülünk valók lettek volna, nem mentek volna el”, aztán köszön(t)őbeszédében elmondta, „…akkor, a kilencvenes évek elején fájó szívvel és tehetetlenül néztük, hogy annyi tehetséges emberünk eltávozik innen. Azóta, akik itt maradtunk, megtanultuk, hogy az értékeket nem lehet határok közé szorítani. Így Damó István továbbra is a mienk marad, Brassóiaké, Bukarestieké, függetlenül attól, hogy jelenleg hol lakik. Szeretném, ha tudná, hogy büszkék vagyunk rá, ahogy mindenkire, aki valamilyen formában Brassó hírnevét gazdagítja.”

Megkérdeztük a művészt, utalva egy korábbi interjújára, miért csak külön meghívásra jön haza?

– Én mindig is jártam haza, de kiállítani csak akkor állítok ki, ha meghívnak. Nem szeretem ráerőszakolni magam valakire.

– A grafikák mellett művészkönyveket is láthatunk a kiállításon?

– Itt csak egy töredéke látható mindannak, amivel foglalkozom. Szándékosan hoztam el két könyvtárgyat a Faludy-sorozatból, amelyből még készül három és a Villon-átköltések kötetéből. Mindegyik balladát akarom illusztrálni. A többi művészkönyv, egyedi példány, a saját világomat fejezi ki. Nem is tudnám konkrétan elmondani, hogy mi is az a világ, de nem esik távol attól, amit általában csinálok. Más műfajba ültetem át ugyanazokat a gondolatokat, melyeket a képgrafikában alkotok. Más műfaj, más anyag, melynek ugyan a hordozófelülete papír, de egy könyv és nem egy síkfelület. Általában sorozatban gondolkodom, de ez menetközben, folyamat közben alakul ki, ugyanúgy mint a grafikákban. Mindenik mű magában is megállja a helyét, önálló életet él. Nem annyira sorozat, hogy ne lehessen szétválasztani őket.

– Hogyan válogatta össze a kiállítás anyagát?

– 1989-ben volt utoljára Brassóban kiállításom, a Brassói Lapok Galériában. A most elhozott munkáim a közönség számára ismeretlenek. Ezek már Magyarországon készültek, vagy ahol még voltam nyári vagy évközi alkotótáborokba. Igyekeztem minél változatosabb műveket hozni, bemutatni azt, ami ismeretlen. Nem hoztam illusztrációkat, gyerek-grafikákat. Nem azért, mert azokat nem becsülöm annyira, de azt tartottam szem előtt, hogy egy minél változatosabb Damó Istvánt ismerhessenek meg.

Tóásó Áron Zoltán

(Forrás: Romániai Magyar Szó, 2003. október 08.)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ