Bizonyára elgondolkodtatja az olvasót az a kijelentésem, hogy nagyapám még a halottakon is segíteni tud. Nincs semmi mágia, ördöngösség benne, egyszerű segélynyújtás ez. Ugyanis a megboldogultat nagyapám viszi ki a temetőbe, így nem kell ő maga kifáradjon – mármint a halott. Sok ismerősét, köztük számos jó barátját vitte ki a temetőbe – azok beleegyezése nélkül. (Ez idáig még egy sem tett szemrehányást.) Mivel sok esetben az országúton kell végigmenni, ama útszakaszon pedig sok cigány lakik, akik olykor végignézik (hacsak nem közülük való) a vonuló gyászmenetet, s idők multával, ha valami felett összevesznek – ami gyakran megesik- egymást átkozzák, de ezúttal egy újfajta átkot találtak ki, ami sok esetben be is válik.
Hangzása nem tartalmaz becstelen, durva szavakat, s csak annak árt, akin megfogan. Ez az átok falunkban született, és annak polgáráról szól. Íme az átkok közül, néhány hangzatosabb:

„Kerülj a Kálmánka szekerére!”
„Fektessenek Kálmán bácsi szekerére!”
„Kétszer kelljen, kivitessen Kálmán!”... stb.

Nagyapám szerint ez az egyetlen cigányátok, ami beteljesülhet, amely előbb-utóbb ráragad mindegyikünkre, mert a választás csak Kálmánka szekere lehet. A faluban pedig mindig lesz egy Kálmán, aki utolsó sétára viszi a testet.
Így lett nagyapám az átkok főhőse, pedig ő csak segíteni akar(t) (volt) embertársain.

A szerzőnek nemrég megjelent prózakötetéből (Elrejtett névjegyek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2014)