Önéletrajzi dokumentumregény

A Túrós puliszka kudarca után (én mindenesetre annak fogtam fel) az lett volna a logikus, ha fügét mutatok az olyan jócskán költségigényes hobbinak, mint az írói kiadás. Azt hiszik, azt tettem? 

Eredmény? 2009-től egy fogyásjelentés helyett kettőt küldött a kiadó havonta, ami pár hónap múltán mindig ugyanazzal a 4 szóval végződött: Összegyűlt részesedés: 0 forint. Átkoztam a sorsom, de főleg önmagam, hogy megint beleestem ugyanabba a csapdába. Ünnepélyesen meg is fogadtam, hogy utoljára áldoztam a hiúság, makacsság vagy tudom is én minek az oltárán. Csak nem leszek bolond 100 000 forintokat fizetni azért, hogy a végén senki sem olvasson! Különben is mekkora irodalmi értéke lehet egy olyan kiadványnak, melynek nincs se korrektora, se lektora. Leszámítva azt a néhány kivételt, amikor a kiadó amellett, hogy nem ad­ja a nevét mindenféle fércműhöz, még meg is fizeti a szerencsétlen író munkáját. Mert ez is előfordulhat ám, hölgyeim és uraim. Csupán az a bökkenő, hogy könnyebb egy tevének átmenni a tű fokán, mint ilyen kiadókkal szerződni.
2010-ben váratlanul meghalt a rádiómániás szomszédom, a langaléta kőműves. Egy! – vetettem keresztet. További jó szórakozást a szférák zenéjéhez! Nem sokkal ezután Csöpi kutyája kívánkozott a másvilágra. Kettő! – számoltam az ujjamon. A 13 csahosból ő volt a második számú ugatógép.
– Ha továbbra is így haladunk, végre itt is olyan csend lesz, mint a Fekete gyémántok völgyé­ben – mondtam Juditnak. – De hát nincs nekem ilyen szerencsém.
– Miért ne lenne! Ajánlom, imádkozz, és járj néha te is templomba, mert aki istennel beszél­get, azzal a sátán se mer nagyon packázni – bizonygatta Judit komolyan, mégis ő lepődött meg leginkább, amikor faarccal közöltem, hogy Ubul is az örök vadászmezőkre költözött. – Meg­mérgezted? – kérdezte tétován. – Csak azért kérdezem, mert egyszer már kevés híján sikerült.
– Három.
– Mi az, hogy három?
– Ennyien gyötörtek mostanig: a részeges rádiómániás, Csöpi ebe és Ubul, a sátán kutyája. De még hátra vannak a Dakó fivérek, tudod, onnan fentről a kakasülőről.
A feleségem elhalványodott.
– Megijesztesz. Csak… csak nem akarod leparittyázni őket az ablakban?
– Majd le, vagy kiparittyázza őket valahova az úristen, mindenesetre úgy érzem, azért rólam sem feledkeztek meg odafönt.
Alig telt el fél esztendő vagy tán annyi sem, a következő hírrel lepett meg a jó asszony:
– Fogódzkodj meg jól, Bucikám: a Dakó gyerekek Németországban melóznak.
– Hoppá! Hát ezért nem zenebonáznak már a padláson! Meddig maradnak ott, vagy ezt nem tudod?
– A nagyanyjuk szerint minimum egy évig, utána hosszabbítanak, ha lehet és persze érdemes.
– Négy. Minden jó lélek az Urat dicséri – vetettem újra keresztet, ahogy azt még Petrozsény­ban tanultam, jóllehet reformátusoknál ez egyáltalán nem szokás.
Attól kezdve madarat lehetett volna velem fogatni. A szólás szerint a baj nem jár egyedül. De, úgy látszik, az öröm sem, mert alig szabadultam meg a 4 k-tól (kereszttől), végre sikerült le­fogynom 138 kilóról 110 kilóra. Igaz, itt leragadtam, de kitűzött célomat akkor is elértem! És ez még nem minden: eltűnt két ciszta a vesémről, no meg a fájás is a karomból, talpamból, ké­sőbb pedig a térdemből, mely azóta szaggatott, amióta földhöz vágtak a Móra Ferenc suliban. Mindezek tetejében a vérnyomásom is annyira rendbe jött, hogy egyre ritkábban nyúltam gyógy­szerszerhez.
– Ugye, megmondtam! – örvendezett Juditka. – Aki istennel beszélget, azzal az ördög sem mer packázni.
– Nem – hagytam helyben pirosan, ugyanis dehogy beszélgettem én istennel.
Vajon édesapám odafent a mennyekben tudja-e, hogy milyen pogány ember lett a fiából? Nem imádkozom, nem járok templomba, csak írok, firkálok, amivel még csak nem is szórakoz­tatok senkit sem. Lám, a feleségem nem papleány, mégis minden vasárnap elmegy a templom­ba. Talán ideje volna egy kicsit többet törődnöm istennel is, másokkal is, mint hogy folyton olyan szekér után szaladjak, ahova senki sem akar felvenni – morfondíroztam magamban. A lábfájástól mindenesetre megszabadított a jóisten, amivel talán arra akar biztatni, hogy másszak már ki az elefántcsonttornyomból, amíg még nem késő. Még van néhány évem, utána stop, állj le, öreg, ne szökdécselj! Vagy fordítva? – öntött el a forróság. Éppen azt szeretné, ha még nagyobb lendülettel vetném magam a munkába, mert mi az a négy könyvecske 50 év alatt? A feltételek, környezet, immár minden optimális, egyszóval kaptam egy utolsó esélyt az istentől – kanyarodtak vissza makacsul gondolataim az íráshoz. Kamil változatlanul hitt bennem, és most már Makkai János is, aki valamennyi könyvemet megvette. Róla jut eszembe, hogy egy­szer elküldtem a Babeş-Bolyai Egyetemre, ismerkedjék meg a fiammal.
– De aztán jól vigyázz! – figyelmeztettem előre. – Ahogy én Egit ismerem, az úgy meg fog bántani, hogy még rám is megharagszol miatta.
– Engem nehezen. Nem vagyok én ám olyan sértődős – mosolygott magabiztosan, hogy nem­ sokkal utána alig álljon szóba velem is.
– De mégis mi a gond?
– Semmi különös, egyedül az bosszant, hogy voltam olyan bolond, hogy meglátogattam azt a méregzsákot, vagy minek nevezzem.
Tehát utolsó esély. Isteni figyelmeztetés vagy szimpla véletlen? – tettem fel újra meg újra a nagy kérdést. Végül úgy döntöttem, hogy figyelmeztetés ide, véletlen oda, továbbra is úgy élek, dolgozom, ahogy jólesik. Ha szükségét érzem, írok, ha utazni, szórakozni, akkor azt teszem, és passz. Mindenekelőtt azonban normális könyvvé pofoztatom a helyesírási hibáktól hemzsegő Cirkusz című könyvemet.

(Folytatjuk)

1. B.Tomos Hajnal:
   2014. december 29. 09:07

   Azt irod bűnbánóan,ideje lenne egy kicsit többet törődni másokkal is.De hiszen a négy könyved megirása-közlése közben egyebet sem tettél,mint másokkal próbáltad megosztani mindazt, amit megéltél,megtanultál.Most pedig az önéletrajzi regényeddel teszed ugyanezt…ha csak tiz ember is olvassa akkora élvezettel,mint én, már az megérte a fáradtságot.

2. Petrozsényi Nagy Pál:
   2014. december 29. 15:43

   Köszönöm kedves vigasztaló szavaid. Bár így lenne! Rólad elhiszem, de hol van még a többi kilenc, akiről nem tudok?

3. csekegabi:
   2014. december 29. 15:47

   Akarva-akaratlanul én is „belenézek”…

4. Petrozsényi Nagy Pál:
   2014. december 29. 16:35

   Bocs, rólad megfeledkeztem, ugyanis eredetileg is te ajánlottad, hogy megjelenjen a Café Főnixben.