Az Istenit a vén kujonjának… csak a nővér veszi észre, mit művel mutyiban, hogy süllyedne vagy két méterrel alább, ki a francnak hiányozna.
Háttal ül, éppen az ágy sarkán, taktikásan, lefele koncentrál békaszemeivel a hormonzavartól elhízott bálnatestű fiatal fickó bizonyos testrészére, azt simogatja atyáskodó átszellemültséggel.
A kövér meg csak vigyorog bambán, aligha érti, mi is történik most vele, olyanok ezek, hogy emlőstörvényükből kihullva előbújnak egy szintén terhelt anyaméhből, aztán csak néznek, ámulnak és híznak a végtelenbe.
Ezt-azt talán még éreznek, a kéj bizonyos fokait is megragadják, bár apró pucájuk teljesen elvész a hatalmas pocak redői alatt.
Ott matat most a perverz öreg, mintha valami erdőszélen ehető gombát keresne, szívja magába a gömbölyű hús fiatal illatát.
A nővér se szól még, nem vesznek tudomást egymásról. Emlékek: egy szorgalmas, de félkegyelmű élettárs, aki valamikor páciense is volt, meggyújtotta a kartonhulladékokat a templomkertben, úgymond rendszeretetből, aztán ugye… nem volt engedékenyebb vele sem, ugyanúgy meggyötörte, mint a többi átnevelendőt.
Talán jót tesz az öreg – gondolja… előrevetíti a jövőben leselkedő veszélyeket. Persze, nem tudatosan. Annyi esze nem lehet neki.
A hatalmas cet-test,a tintahal simulékonyan reng, remeg, meg-megráng a simogatás hatására. Nem ellenkezik. Kezeit ütemesen lengeti, mint egy karmester.
A nővér látja, amint egy pók ereszkedik alá a magasból egyetlen szálon, magányosan, elmerülve munkájában. Jó neki – gondolja. Képzelt ítéletvégrehajtó: ezerszeresére nő, duzzad, felfalja az öreget, aztán egy füst alatt a dagadt kölyköt is. Jóllakik legalább. Senki sem veszít. Eltűnne egy csapásra bűn, bűnhődés.
Gyönyörű látomás.

– Több galamb kéne ide – szólal meg váratlanul valami hang, nem tudni honnan.
– Dögkeselyűk bűzét érzem. — azzal továbbrúg egy műanyag vedret. Kattog a koszos plasztik a mozaikcementen.
Se Isten, se ember a közelben.
Csak készenlétek, hátsó szándékok.

A nővér mélabús: – Maga homokos?
– Az vagyok – jön a rövid, egyértelmű válasz. Azzal az öreg kéz felröppen az ágy szürke vasrámájára. Szeme dülledt, mint a kaméleoné, éhes konténer.
A pizsamába bújtatott hústömeg azért mint köldökzsinór tapad hozzá még mindig.
– Mire kíváncsi? Kérdezzen – folytatja zavartalanul, és gyöngéden megsimogatja a kövér fiú nőiesen duzzadó mellét.
– Már nincs mit… – szól a nővér. Mindent láttam, mindent tudok. Csak azt nem, mit érezhet az a nyomorult kölyök? Mert hát az ő sorsa eleve meg van pecsételve. Lehet, meg is hal rövidesen. Nem látja, mekkora?

– A galambok. Azok hozzák helyre a dolgokat. A kozák vagy a balkáni galambok – szólal meg ismét az előbbi hang. – Minél fehérebbek, annál jobb.
– Nyissák már meg azokat a kalitkákat! Engedjétek szállni a megértést, a megtérést, a büntethetetlenséget!
– De hát ez a dagadt fiú nem bűnös – pityeredik el a nővér. Ő eleve pokolra született.

Újabb emlékek: Egy párizsi park, ahol sosem járt, de hallotta, hogy ott állandóan a párzás szaga lengedez… aztán egy Los Angeles-i férfi, aki női bicikliüléseket szagolgatva elégül ki. Végül az igazi szerető, egy férfi, aki valami műtét következtében steril lett, de óriási, véget nem érő erekciójával mindannyiszor a mennyekbe repítette őt.
Lassan előhúzza zsebéből a hosszú szikét. Blicc villan, amikor először a dülledt bal szembe vágja. Szinte rögtön alvad, alig látja a vért. Aztán a jobb szem következik, majd a mellkas. Sokszor, számtalanszor. Végül lemetszi a petyhüdt nemiszervet.
A kövér fiú mindeközben nevetve tapsol, majd boldogan veszi át a kést.
A nővér aztán átvág a keskeny folyosón, le a vizelettel öntözött pár lépcsőn. Magára zárja a vécéajtót, leül. Érzi, ahogy nedvesedik a kéjtől. Lágyan végigtörli magát ott, lent, a véres köpennyel. Szinte felsikolt a titkos kéjtől.
Aztán csomagol. Indul. Boldog, mert láthatatlan.
Bűn a szénakazalban.

2010. augusztus 28.

1. Cselényi Béla:
   2010. augusztus 30. 19:02

   Cselényi Béla:
   2010. augusztus 30. 18:59
   Horváth Sz. István, (a ‘hatvanas évek végén Hori névre hallgató, későbbi csecsenfödli tudósító; [az, akit nem raboltak el, és — tudomásom szerint — meg van minden ujja]) –, nos: H. Sz. I. hívta fel egyszer a figyelmemet, hogy a nyugatiak ÍRTÁK az abszurdot, mi meg ÉLTÜK azt. Az 1989/90-es “tanév” óta nincs ilyen megkötés, és most már (“)SZABAD(“) az irodalom. (Én idézőjelek nélkül értem, de nem szabad gyűlölködni azokra sem, akik a rendszerváltást tagadják.) Tehát nagyjából a ‘60-as évekbeli Nyugat-Európa publikációs szabadsága mellett írhatunk bármiről: a közéleti, politikai bajoktól kezdve lelkünk legmélyebb aberrációjáig. Egy fajta irodalmat nem ismerünk eléggé: amely JELEN IDŐBEN ábrázolta volna (az asztalfiókban) a régi falanszter orwelli lidércnyomásait. Mi már csak, — mint az emigránsok –, a kényelmes fotel magasleséből tudunk reagálni az ősrégi benyomásainkra. Nincs elég fennmaradt lelet arról az abszurd irodalomról, amelyet rejtegetni kellett, (és nem az anyánk elől). Kicsi szegény Ginsbergek, kicsi szegény Sartre-ok, kicsi szegény Sylvia Plathok vagyunk “a mi nemünk szerint”, s ahelyett, hogy
   egyetemekre törnénk be [esetleg téves, de teljes értékű] tanainkkal, éljük mindennapi, kopott életünket. Diogenésznek semmije sem volt; katedrát ajánlott volna neki Nagy Sándor, de azt mondta neki: “Ügyelj ember, csak mondom, ügyelj, ne még vedd el tőlem a napot, meg a másikoktól, mer’ nem vagy üvegből vagy miből…”