Mielőtt Apja, Anyja, nővére három hét alatt meghalt rákban, az író kölyökkutyaként lubickolt a szolnoki éjszaka mélyvizében. Dolgozott reggeltől estig, este komoly ivás, hétvégén meg Tiszavárkonyra járt, ahol még megvolt az a csodálatos Tisza-parti kert, amit az író apja azért egy cipő árát adott. A ceglédi közgazdasági szakközépiskolában tanított előtte és szeretetteljes viszonyban volt a suli diákjaival-legelőször is Péterrel, (aki fölismerhető volt, mert a gomblyuka mindig lyukas volt.), köztünk néhány lencsibabával és lencsilánnyal. Mivel a nyarakat Bourban Tiszavárkonyban töltötte, Ceglédtől elszakadván is kilátásba helyezték a lencsilányok, hogy egy kajaktúra alkalmával meglátogatják a jövő nyáron. A jövő nyár következetesen el is érkezett.

Kerti munkája mellett Bourban a kerti ajtótól a Tisza- partig (uszkve húsz méter) kiirtotta a dzsungelt, lejárót vásott egy agyagba, felépített egy árbocot, rajta egy vitorlával. Ha felhúzta, az jel volt, hogy otthon van, ha leengedte, akkor tudnivaló lett, hogy nincs. Szolnoki újsütetű cimboráival és tanítványaival töltötte ott a hétvégéket, közben rendben tartotta a kertet. Egy ízben annyi zöldborsót termelt, hogy kihüvelyezés nélkül a ménkű tömeget nem is lehetett a kocsiban elhelyezni. Egy teljes napot vett igénybe a zöldborsó megtisztítása, de így már be lehetett tuszkolni a kocsiba. A kertben eredetileg hét szilvafácska állt, amiből nagyon jó pálinkákat lehetett főzni, de a satnya szilvafácskák, ahogy teltek az évek megadták magukat az elmúlásnak. Bourban meg fásított, almát, cseresznyét és mandulát, ami a legkorábban virágzik Magyarországon.

A kert, és Bourban korlátlan vendégszeretetét élvezte Péter, aki előbb tanítvány volt, később barát, a közös nevező a vébéká, ami vörösbort jelentett kólával, ami alaposan felnyomta a vérnyomást, de abban az adagban, ahogy ők itták, már le is nyomta, főleg másnap reggel. Sebaj, az író pizsamásan, lábát feltéve a Wolkswagen , tetejére vizeskannával furikázott a tiszavárkonyi kocsmába az utánpótlásért. Bourban kertészkedett, a fiatalok ittak és dumáltak, zenét hallgattak, vidáman telt az idő. Általában busszal mentek le Szolnokról Tiszavárkonyig, noha pl. ha lett volna yachtjuk, az utat vízen is megtehették volna. A kert alakult, csacsogott-ragyogott. Bourban a kert alját teljesen megtisztította, mandulafácskákkal körbekerítette, szalonna-sütőhelyet alakított ki, rönkfán lehetett körbeülni, már csak a közvilágítás hiányzott. Kitört a nyár, kitört a vakáció.

A lencsilányok Ceglédről megtelefonozták, hogy mikor érkeznek a kajakokkal. Ekkor jutott eszébe az írónak, hogy a vízi utat ők is megtehetnék. Péterrel volt a legjobb viszonyban, félig ő nevelte fel az árva fiút, akit lelkileg tönkretett szüleinek a válása. Vett két felfújható gumicsónakot. Rábeszélte Pétert az útra, ami elég nehéz volt, tekintve, hogy a fiú nem tudott tisztességesen úszni, de a belediktált veresborok felbátorították vala. Az indulás úgy kezdődött, hogy Szolnokon vettek egy láda sört, kimentek a végállomásig busszal, ami a Tisza mellett kanyargott. Megálltak. Felfújták a két csónakot, amit Bourban kötéllel összekötözött. A hátsó csónakba került a kaja és a pia. Az elsőben ültek ketten, pia, plusz egy böhöm kazettás magnó ami az ír Dubliners kocsmazenéjével volt teli, felpumpálták magukat meg a lekvárt és beleültek a csónakba és már vitte őket a víz. Csodálatos élmény volt, ahogy suhantak a víz közepén, csakhogy Péter közben félt. Abban az évben a Tisza különösen széles volt, nagy sodrással, Bourban viszont igyekezett a folyó közepén tartani a két csónakot, hogy elkerülje a vízbe dobott, alattomos szögesdrótkerítésüket, ami tényleg a vesztüket okozhatta volna.

Az utat, Péter félelmét leszámítva, belengte a szabadság mámora. Kánikula volt, ők félmeztelenül, félrészegen suhantak lefelé a Tiszán a Dubliners nótákat ünnepelve, különösen azt a dalt szerették, amiben lelkére kötötték a lelkes ír szimpatizánsoknak, hogy egy becsületes ír Szent Patrik napjától kezdve hét nap és hét éjszaka megállás nélkül iszik. Ittak ők is derekasan. Volt valami mámorító ebben az útban, amit egy tényező fejez ki a legérzékletesebben: a szabadság mámora A két csónak abban a hatalmas kanyarban,m ahol Jancsó Miklós híres filmjét, a „Sodrásban”-t forgattál, lelassult, és a lecsillapodott folyón már könnyen oda lehetett kormányozni a két csónakot az előre felállított kikötőhöz. Ember még úgy nem könnyebbült meg, mint Péter. 20 év eltelt, most már jöhet, akár a Missisipi is.

(Folytatjuk)

1. Kerekes Tamás:
   2014. december 30. 15:54

   láttam,kösz