Fejér Dávid mint katonaorvos

Előzmények: Gyergyószentmiklós múlt század eleji, újító szellemű orvosa nem járt a háborúban, odahaza, a hátországban őrködött népe egészsége fölött. A háború volt az, ami felkereste őt…

A tegnap konzíliumba hívták Szárhegyre, az iskolában rögtönzött katonakórházba. Egy lázas betegnél kellett véleményt mondani, a fiatal kollégák nem tudták biztosan megtalálni a láz okát.
Kocsit bérelt, mert betegen nem vállalkozhatott a szekérrel való utazásra. Talán örvendett is, hogy még egyszer meglátja azt a helyet, ahonnan nagy reményekkel, álmokkal elindult. Császár nagybácsi rég meghalt, ott pihen a templomdomb oldalában, ahonnan olyan szép kilátás nyílik a Gyergyói medencére. Nem érte meg, hogy pártfogoltját végzett orvosnak láthassa.
Az út két oldalán takaros házak sorakoznak, gazdag községnek tartják Szárhegyet. A központban jobbari letérnek a főútról, abba a mellékutcába, mely a ferencesek kolostorához vezet. Valamikor a híres Kájoni János is itt élt és dolgozott a kolostor falai között. Úgy tudja, ide is van eltemetve. Az emelkedő aljában épült a vastag falú, régi iskola. Kapuja fölött vöröskeresztes zászlót lenget az enyhe fuvallat. A tágas iskolaudvaron szekerek várakoznak, a saroglyákban széna. Kötőfék nélküli lovak esznek a szekérderékból. Az udvar végétől már kezdődik az erdő.
Keskeny, elkopott falépcsők vezetnek az emeletre. Ott egy tágas folyosóról nyílnak az osztályok ajtai. Most kórtermekre nyílnak.
A kollégák tisztelettel fogadták a belépő, idősebb orvost. Egy fehér kendős, sürgő-forgó, középkorú asszonyság katona-pokróccal letakart széket hurcol be az orvosi szobának kinevezett helyiségbe, és arra tessékeli a vendéget. Sokat beszélgetnek az ideiglenes kórház gondjairól, aztán a
betegre terelődik a szó.
– Meg szeretném vizsgálni – szól Fejér Dávid és szétnéz a túlzsúfolt szobában, mintha keresne valamit. A szekrények, papírok, ruhák között egy konyhakályhán nagy fazakakban főnek a fecskendők és egyéb orvosi műszerek. Valahonnan előkerül egy nagyra sikerült köpeny, az ápolónő bocsánatkérő mosollyal adja fel a vendégre.
– Akkor induljunk – indítványozza Fejér Dávid és kilép a karbolszagú folyosóra.
– Ott a harmadik ajtó – mondja Rozenfeld Arnold fiatal orvos és elősiet, hogy ajtót nyisson.
A „kórteremben” nyolc beteg fekszik, kopott ágyakon. Talán nincs kettő egyforma belőlük. Az ágyak alatt ormótlan, eltaposott katonabakancsok, szürkés kapcákkal letakarva. Egy-egy faláda az ágyak fejénél, rajtuk szappancsutka, borotva meg egy-egy darab tükör.
– Az ott az ablak alatt – mutat egy behunyt szemű fiatal férfi felé dr. Rozenfeld. Hét napja lázas, az olasz frontról került haza, mint sebesült, utókezelésre. A seb állapota nem magyarázza a lázat, s ma reggelre kiütések jelentek meg a hasán és mellkasán.
– Tetves volt-e, amikor fölvették? – kérdi Fejér Dávid.
– Jaj…hát természetes, találtunk benne ruhatetűt bőven, de ki ne hozna a harctérről, hisz hetekig nem tisztálkodnak. Annak az idősebb betegnek ott a sarokban megnyüvesedett a kötés a vállán, mire idáig ért.
A nővér segít levetkőzni a betegnek, aztán a vizsgálat következik. A beteg arca kipirult, szemei zavarosan csillognak a nagy fejfájástól, minduntalan felnyög, forró bőrén apró, csillagszerű kiütések.
– Volt-e a században lázas beteg? – kérdezi vizsgálat közben.
– Nem tudom, mert napokig nem merészkedtünk ki a lövészárokból. Aztán ha valaki hiányzott, nem tudhattuk, hogy betegség miatt vitték el, vagy meglőtték. Éjjel-nappal tűz alatt voltunk. A sebesültekért is csak éjjel tudtak belopózni a sanitécek.
– Ez alighanem kiütéses tífusz – fordul a kollégái felé Fejér Dávid, – nagyon vigyázzanak a tetvességre, mert az egész kórházban elterjedhet. Ahol nincs tetű – ott nincs járvány. Tessék még egyszer minden ruhát kifőzni, és nem kell mondjam a kartársaknak, hogy a fertőzött tetű nem válogat, orvost, ápolót egyformán megtalál. Még a vörös kereszt sem véd meg tőle. A betegnek folyamatos lázcsillapítást ajánlok. Lehet, hogy kibírja, mert fiatal még. Jól kell táplálni.
A folyóson egy bekötött fejű, sápadt katona jön velünk szembe, jobb lábára erősen sántít.
Megállnak az egyik ablakmélyedésben.
– Nagyrészt már lábadozó betegeket hoznak ide más kórházakból – meséli dr.Színi János, – leginkább környékbeliek a betegeink. Sajnos mindenhol tele vannak a hadikórházak, nagy a veszteség, aztán igyekeznek szabadulni azoktól, akik megbírják már a hosszabb szállítást. Az állófrontokon igen sok a fertőző beteg is, főként a vérhas és a kiütéses tífusz tizedeli a katonákat. Hát úgy néz ki, most már hozzánk is elért! – sóhajt fel –, legalább két hétre vesztegzár alá kell helyeznünk a kórházat, s akkor tisztelt kolléga, int Rozenfeld doktor felé, nincs hazamenés. De mi lesz az önkéntes élelmezőinkkel, ha azok nem jöhetnek be, saját élelmezésünk nincs.
Közben visszamennek az orvosi szobába. Fejér Dávid itt hallgatja tovább a karanténnal járó bonyodalmak elővetítését. Meddig tart ez így még? – szakad fel belőle a kérdés.
– Gyógyszerünk alig van, műszerkészlet minimális s fizetést… azt mikor is kaptunk utoljára Arnold? Ápolóink önkéntesek, de már sokan megelégelték az „emberszeretetet” Kilúgozódik az is előbb-utóbb, amikor otthon is szorul a kapca. Tudatlanok is szegények, itt amit felszednek tőlünk, munka közben. De talán jobb is így. Mindenik elszaladna, ha megtudná, mivel jár egy kiütéses tífuszban szenvedő beteg
ápolása.
– Nem…nem rendelhetjük el a zárlatot. Pánik tör ki az egész faluban. Itt fogunk étlen-szomján elpusztulni, mert elkerülnek, mint a leprásokat. S ki tudja még milyen rémhírek terjednének el rólunk! Még egyszer átnézzük és átfertőtlenítik az egész ruházatot. Szerzünk néhány csebret a faluból, és azokban megfürdetjük a betegeket.
– S a katonaköpenyek – szólt közben Fejér Dávid – mert látom, azokban járnak ki a mozgásképesek.
– Kórházi köpenyünk nincs, talán fényűzés is lenne most. A vastag katonaruhát csak gőzben lehetne fertőtleníteni, ahhoz meg kazán ellene. Valamit csak kifőzünk itt ketten – mondja bizakodóan dr. Színi.
– Nekem mennem kell – emelkedik fel nehézkesen székéről az idős orvos, hosszú az út hazáig.
Ahogy kilépnek az udvarra, bámész gyermekhad rebben szét, s eltűnnek a kerítések alatt.
– Őrt kellene állítani – mondja a gyermekek láttán Fejér Dávid – legalább a gyermekek nehogy belopózzanak a kórtermekbe. Talán azon betegekből, akik már tudnak mozogni.
– Igen, gyakran ólálkodnak itt gyermekek, nem egynek itt fekszik az apja.
A Csinód pataka egykedvűen csobog a Lázár kastély falai alatt. Valamikor itt vízárokká duzzasztották, hogy távol tartsa a támadókat. Most szerényen elsiet a kastély előtt, bárki átugorhatná vizét. A kocsi alatt dübörög a gerendahíd.
Elhagyják az utolsó házat is, innen 4-5 km Gyergyószentmiklós. Körben a hegyek méregzöldje, mint egy komor színű párta a medence friss zöldje körül. Feltűnnek az első házak, mintha eddig lapultak volna valami elöl.
Jó hogy legújabb füzetében, melynek Hogyan óvjuk magunkat a ragadós betegségektől címet adta, írt a kiütéses tífuszról is. Érezte, hogy háború e nélkül nincs. Amikor felborul a rend, kegyetlen viszonyok közé sodródik az ember, akkor jön az újabb flagellum. Dum-dum golyó helyett csendesen végzi munkáját a parányi kórokozó, és ugyanarra az eredményre jut. S az értelmes ember bünteti magát. Minek kell, kinek kell ez!?
– Megérkeztünk doktor úr – szólt hátra a kocsis, talán egész úton most először. Nem szószátyár ez az idős ember. Miről is gondolkodhatott amíg hajtotta lovait? Talán azon, hogy neki is két fia van a fronton? Ki tudja hol? Mit juttatott eszébe a katonakórház?
Lassan lekászálódik a kocsiról. Mariska a tornácban ül egy fűzfavesszőből fonott széken. Előtte a kis asztalon papírok, füzetek. ír. Mostanában minden szabad idejében szakácskönyvén dolgozik. Tőle is sok tanácsot kért a diétás étrendekkel kapcsolatban.
– Jól járt-e Dávid bácsi? – érdeklődött őszinte aggódással.
– Jól, de amit láttam nem volt szívderítő – válaszol csendesen.
– Tudja-e, hogy megtaláltam a könyvem címét: Babi szakácskönyv lesz. Úgy-e jó? Ha elkészülök vele, majd átnézi Dávid bácsi is, segít, hogy kinyomtassák.
– Hogyne, hogyne – csak most menjünk be a házba., nagyon megrázott a kocsi.
– Ma reggel keresték – betegek felszegből – délutánra visszahívtam őket. Úgy-e jól tettem?
– Igen, igen, majd délután, most pihenni akarok egy kicsit.

Forrás: Kercsó Attila: Hagyaték. dr. Fejér Dávid regényesített életrajza. Gyergyószentmiklós, 1994. Kiadja a Mark House Kft. a Szent Miklós Társaság támogatásával