Önéletrajzi dokumentumregény

Makkai János szerint fölöslegesen költöttem rá, hiszen az első változata is minden igényt ki­elégít. Eszerint fel sem figyelt azokra a helyesírási hibákra, melyek majd minden oldalon ki­szúrták a szememet. Vagy felfigyelt, csak nem bosszantotta? Más szempontból nézve eltrafálta: tényleg fölösleges volt a második kiadás, amennyiben megint csak nem kaptam semmiféle visszajelzést senkitől, és én újfent, immár ötödször is ugyanazt éreztem, amit egy énekes érez­het, amikor üres padsorok előtt énekel. Pedig a Holnap Magazin kiadója, nevezetesen Bakos József úr igencsak biztatott, hogy forduljak hozzá bizalommal, mert az ő kiadványai eddig még egytől egyig elkeltek. Hát az enyém nem kelt el három év múltán sem. Hogy miért? Jó kérdés. Bakos úr szerint az a baj, hogy nem reklámozom eléggé önmagam. Ez sem elképzelhetetlen. Bizonyos mértékig, de azt már ő sem gondolhatja komolyan, miszerint egy könyv eredményes forgalmazása kizárólag attól függ, hogyan és milyen mértékben teremtenek kapcsolatot olvasóival a szerzői.

– Neked mi a véleményed, Fifikém? – cirógattam meg a vörös szőrű, előző kutyámhoz kísértetiesen hasonlító állatot.

– Vau-vau!
– Értem. Embernyelvre fordítva: nem kelnek el a könyveim, mert… Unalmasak?
– Vau-vau-vau!
– Köszönöm a kritikát. Látod, erre még nem is gondoltam. Ebben az esetben isten veled, iro­dalom, illetve egyelőre csak Gutenberg. Később ki tudja? Talán az írásra is sor kerül. Akit viszont mégsem untatok, menjen fel a netre, ott megtalál – beszélgettem el a kutyámmal, azzal visszatértem eredeti tervemhez, miszerint ezentúl csak állami, önkormányzati vagy ehhez ha­sonló támogatással küldöm könyveimet nyomdába.
Arra persze várhattam, ezzel szemben ott a Magyar Elektronikus Könyvtár, röviden MEK, ahol nem számíthatok ugyan honoráriumra, cserében nekem sem kell a megjelenésért fizetnem – villant eszembe a megoldás. Ez az, megtaláltam a kiadóm! – ütöttem a homlokomra vi­dáman. Hiszen ez amellett, hogy ingyért van, az egész világon olvashatják a műveim. Hát akkor, gyerünk, Palkó, nyomd meg a gázpedált!
Még abban az évben, 2011-ben megírtam, és feltetettem a MEK-re az Egy tiszta lelkű ember, 2013-ban pedig a Smek­kerek című opusom:

Egy tiszta lelkű ember (elektronikus fülszöveg)

A kisprózai összeállítás középpontjában egy fiatal, Bács-Kiskun megyei református pap és temesvári testvérpár áll. Madaras Jánost természete, hajlama a papi pálya felé orientálja. Mint lelkész, de amúgy tiszta lelkű emberként is hamar konfliktusba kerül előbb saját családjával, aztán menyasszonya szüleivel, az egész falu közösségével s bizonyos mértékben egyházi elöljáróival is. Ez erősen megkeseríti az életét, csaknem öngyilkosságba sodorja, s csupán az utolsó pillanatban, egy régebbi konfliktus megoldása folyamán nyeri vissza lelki egyensúlyát. Viktor és Viktória testvérek. Apjuk, magyar származásukat titkolva lelkes román állampolgárokat, sőt, Ceauşescu-hívőket próbál belőlük faragni. Ennek állja útját az 1989-es forradalom. Az események hatására mindkét testvér megváltozik és a forradalom leverése után Magyarországra disszidálnak, hogy megkeressék a gyökereiket.
Íme, pár kép, mozzanat Petrozsényi Nagy Pál lebilincselő, gondolkodásra késztető írásaiból. A vallási tabló szerves kiegészítője A ridegvári harangok tisztelendője, akit egy Karinthy­ra emlékeztető, ám ízig-vérig aktuális paródia, végül ugyancsak elgondolkoztató elbeszélés kö­vet. Hogy érdemes-e őket elolvasni? Próbálják ki, hiszen a puding próbája mégiscsak az evés, nem igaz?

Smekkerek (elektronikus fülszöveg)

Aki a szórakoztató, anekdotaszerű történeteket kedveli, az jobban teszi, ha már a fülszöveg elolvasása után félredobja a Smekkereket, mert nem lektűrt tart a kezében.
Újabban egyre nagyobb teret hódítanak az egyperces novellák jegyében írt kurta, csupán egy- két gondolatfoszlányt, ötletet, esetleg érzést tartalmazó alkotások. Hogy miért hívják őket egy­perceseknek, világos, a novella elnevezés azonban már számomra is rejtély, ti. egyáltalán nem azok, inkább a próza és vers közt ingadozó szösszenetek anélkül azonban, hogy prózaversek lennének. Viszont aránylag népszerűek, mert ugyanolyan kurták és könnyen emészthetőek, mint a lektűrök. Persze nem csoda, hiszen az ilyen malacfarknyi művek írása és olvasása is sokkal kevesebb energiát emészt fel, mint létrehozni, illetőleg elolvasni egy kerek, épkézláb novellát, elbeszélést vagy pláne regényt, ez kétségtelen. Csakhogy a Smekkerekben egypercesek sincse­nek (kivéve talán a Tavaszi napozást), és az olvasók valószínűleg ilyen szempontból is csalód­ni fognak.
Végül, de nem utolsósorban nyilván azok sem igen fognak lelkesedni az itt jelenlévő írásokért, akik az eredeti formai-szerkezeti megoldásokat részesítik előnybe, mert ennek a kötetnek a magas irodalomhoz sincs köze.
Hogy akkor mégis kikhez szól? Elsősorban azokhoz, akik a cselekményben elgondolkoztató intellektuális-érzelmi töltetet, ebben pedig érdekes, ugyanakkor egyszerű, reálista stílusban megírt cselekményt is keresnek. Akadnak még ilyen olvasók? Ha igen, parancsoljanak, ez a kötet az ő kötetük.

Csak az érdekesség kedvéért jegyzem meg, hogy az Egy tiszta lelkű ember igazi kulcsregény, melyben felejthetetlen emlékű édesapám alakját igyekeztem megrajzolni. Az események tehát nagyrészt valósak, azzal az apró különbséggel, hogy nem ott játszódnak (Kecskemét, Tázlár stb.), ahogy azt a kisregényben megírtam. Írói szabadság? Az: szükség szülte trükköcske, ami­vel azt kívántam elérni, hogy vagy a Bács-Kiskun megyei önkormányzat vagy református egy­házközösség finanszírozza a kiadást. Kár volt. Nem finanszírozott engem sem Zombor Gábor polgármester, sem Szabó Gábor esperes. Nem ítélték jónak, vagy el sem olvasták a kisregényt? Ők tudják, tény az, hogy megint rossz időben, rossz helyen kopogtat(hat)tam. Erről akkor győződtem meg leginkább, amikor elolvastam az esperes úr által szponzorált exhajléktalan Oskolás János verseit. Íme, egy a sok közül:

Városházánk megújulásáért   

Köszönjük, Istenünk, köszönjük, ó, drága,
Hogy reményed hinted a Városházánkra!
Régi álmunk válhat igaz valóságra,
Mert sor kerülhet majd a tatarozásra.

Újulnak a falak, újulhat a tető –
Legyen áldott ezért most is a Teremtő!
Évtizedek szállnak, emberöltők telnek –
Az öreg feljárók mind megszépülhetnek.

A szecesszióban épült hivatalunk –
Mi, kecskemétiek ezért hálát adunk.
Hírös ez a házunk, hírös a városunk:
Szeretünk itt élni, mert boldogok vagyunk.

Egész épületünk legszebb ékessége:
Közgyűlések helye – ódon a díszterme.
Eme csodás falak, hogyha beszélnének,
Elregélnék múltját ennek a hű népnek!
Bár az idő eltelt, de e kincsünk kitart –
Túlélt sok-sok veszélyt, a háborús vihart.
Ezért, polgártársak, fogjunk mától össze!
Fontos műemlékünk hogy nem menjen tönkre.

Kodály Kórus zengje a hálaénekét,
Hirdesse az Úrnak nagy-nagy dicsőségét!
Bármely korban élünk, csak Ő segít nekünk,
Hisszük, a munkával szépen elkészülünk!

Kecskemét, az Úr 2012. évében,
november havának 7. napján

Nos, ami nem érdemelt figyelmet az említett uraknál, azt a MEK, mint a fenti ábra is mutatja, rekord idő alatt lektorálta, és közölte, nem sokkal utána pedig az irodalmi-művészeti folyóirat, a Börzsönyi Helikon.

Smekkerek. Nagyváradi pillanatképek az 1989-es román forradalom előestéjén. Amint megírtam, rögtön elküldtem Cseke Péternek, a Kecs­keméti Katona József Színház igazgatójának. A váradi származású színész és rendező sajnos unalmasnak találta, és még azt is hozzátette: amíg ő a kecskeméti színház vezetője, ezt a darabot senki sem viszi színpadra. Elég indulatos kijelentés, ha tekintetbe vesszük, hogy a mű­vész urat én sohasem bántottam. Hát igen, ilyen is van, meg olyan is, hogy a színművet elolvasásra sem méltatják. (Lásd a nagyváradi, debreceni és egyéb teátrumok igazgatóit.) Furcsa, a MEK-nek és Cseke Gábornak, a Káfé Főnix internetes lap szerkesztőjének megfelelt. De gustibus …1 Vagy egész másutt van a kutya elásva?

(Folytatjuk)

 

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ