Harag

Kisfiú áll meg a gesztenyesütó üst előtt. Topog, fázik. Kötött pamutkesztyűbe bújtatott, zsibbadt ujjacskái közt egy tízfillérest szorongat. Orrocskája piros. Szeme sóvár örömmel mered a meleg csemegére.
– Kérek tíz fillérért gesztenyét – harsogja.
A gesztenyesütő néni már szedegeti is kormos ujjaival a szeneshajú, édes gesztenyéket a rózsaszín papírzacskóba. Ebben a pillanatban azonban a fi-úcska dermedt ujjai közül kipottyan a tízfilléres, beleesik egyenesen a magas, puha hóba. Agyerek utána kap, fúrja, kotorja a havat, de hiába. A pénzdarab egyre mélyebbre süpped. Amíg a hó el nem olvad, azt a tízfilléres: ugyan elő nem kaparja senki. De hol lesz már akkorra a gesztenyesütő üst s a gesztenye?
A gyerek szája elgörbül. Szemébe két fényes könnycsepp szökken. Hiába vigasztaljuk. Hiába akarunk gesztenyét venni neki. Ránk se hederít. összeszorított szájjal, makacsul, sértődötten áll odább.
Nagyon megharagudott a hóra. (Pesti Hírlap, 1933. december 28., csütörtök).