Apám

Apámat elvitte a háború – az akkor kezdődő háború. A város, ahol jelentkeznie kellett, Osiek volt… legalábbis, ha mai nevén hívjuk. Akkor még Eszék volt a neve. A háború, a háborúk mindent megváltoztatnak. Egy magyar kisvárosból horvát kisváros lesz, a horvátból jugoszláv… csak a Dráva vize folyik tovább, és nem érdekli, hogy miért kelnek át rajta hol a szultán janicsárjai, hol a magyar király huszárai, miért parádéznak a partján hol a németek, hol az oroszok egyenruhái. A hadviselés történetét elmossa a víz.

Eszék a háború kitörésekor (a „kitörés” valójában hazug szó: a háborút miniszterek és generálisok kívánságára robbantják ki) olyannyira békés kis helység volt, hogy apám azonnal odahívta családját is. Kellemes dunai hajóúton jutott el az utazó a Dráváig, ahol már egy másik hajó várta. Apám 38 éves volt és a filozófia doktora. A katonai hatóságok – legalábbis a háború elején – túl öregnek tartották őt ahhoz, hogy része lehessen abban a dicsőségben, amit puskával-szuronnyal a kézben, rohanva szokás kivívni.

A Dr. cím ráadásul tanárt jelentett. Így lett apám – mivel jól beszélte a császár nyelvét, a németet is – tanár egy tisztképző tanfolyamon: a „szolgálati szabályzatot”, Mars Bibliáját tanította, és a tábori ágyúk használatát. Az ágyú – a szent szabályzat szerint – „ultima ratio regis”, és a király, ez esetben császár, a háborúba való belépését szinte pápai gesztussal jelentette be: „Ich habe alles reiflich überlegt”… (Mindent megfontoltam, mindent meggondoltam.)

Így nem sokat láttunk a háborúból, mely – ezt szentül hittük – sohasem érhet a közelünkbe. Ha puskás tiszteket láttunk, biztosak lehettünk abban, hogy vadkacsavadászatra indulnak a folyóparti erdőbe. A legfontosabb esemény a császár uralkodásának évfordulója volt, uralkodói jószándékáért mondott ünnepi misével… olyan sok egyenruha, kitüntetés és aranyszalag felvonultatásával, hogy még a fiúcskák sem kételkedtek a végső győzelemben. Egyszer még a modern háború legfélelmetesebb eszközét is megnéztük: egy repülőgépet! A kis farepülő a kékruhás tisztek és fehérruhás feleségeik feje fölé emelkedett és eltűnt az ádáz ellenség irányában. Már senki sem kételkedett abban, hogy a háború kimenetele egy pillanat alatt el fog dőlni.

Apám minden reggel korán kivonult tanítványaival és egy kis modellágyúval, a trombitás indulót fújt. Biztos voltam abban, hogy az Osztrák-Magyar Birodalom a trombitajelekben is felülmúlja minden ellenségét. Még ma is mély meggyőződésem, hogy ha pusztán a zenén múlik, a győzelem a miénk lett volna: minden kürtjelet, a „zupá”-tól a „tüzelj!”-ig a nagy Joseph Haydn szerzett! Olyan fülbemászóak voltak, hogy nemcsak a katonák, hanem a lovak is tudták, mikor kell megállniuk, mikor elindulniuk. Érdemes megemlíteni, hogy a háború után Ausztria és Magyarország mindent, ami közös volt, elosztott, minden megyét, minden jelzőt – de a kettéválasztott hadseregek továbbra is megtartották Haydn zenéjét.

Anyám ápolónő volt a kórházban. Hamarosan ő látta a legtisztábban a háborút.

A kórház a hozzánemértés és az előrelátásra való képtelenség szigete volt. Egy alak, aki a kevésbé dicsőséges időkben szülészként működött, és nagy ritkán megkockáztatott egy-egy nőgyógyászati műtétet, most, nem ritkán életében először, olyan szerveket operált, amelyekhez még sosem nyúlt. A vatta- és kötéstartalék az első csata után kifogyott, hiszen a hadvezetés biztos volt abban, hogy ez az első csata lesz egyben az utolsó ütközet is. A kórházi csaták győztese a genny volt, túlerőben minden csatatéren… Ha messze tőlünk a farepülőgépé volt a győzelem, a közelünkben a genny már győzött. Lehet, hogy a hadvezetés mégsem látott mindent előre.

A kaszárnya építése és használata is nélkülözte az előrelátást.

Egy napon apám, munkája végeztével, kilépett első emeleti irodájából. Hangos, robbanásszerű zajt hallott. Újból benyitott az irodába: a második és a harmadik emeleti bútorokat a leomlott mennyezetig érő kukoricahegy borította be. De nem a gaz ellenség lőtte szét az épületet.

A kaszárnya parancsnoksága elrendelte, hogy a kukoricát, melyet egy lovasosztagtól vásároltak meg, biztonságos helyen, a padláson raktározzák el. A kukoricahegy elég nagy volt ahhoz, hogy a mennyezet beomlásakor a bútorokkal együtt egy filozófiadoktort is maga alá temessen.

Ez volt az első életveszély, melyet apám túlélt a halálnak ebben a forgatagában, mely az országok dicső hadjárataival kezdődött 1914-ben…

Forrás:  Lénárd Sándor: Apám. Lénard Sándor olasz nyelvű kéziratából fordította: Vajdovics Zsuzsa. Magyar Elektronikus Könyvtár

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ