(A hőskorszak)

Ezerkilencszázkilencvenkettő tavaszán alkalmi munkaadóm a szívem csücskének a közepébe talált: neki van színháza, nekem vannak volt kollegáim, ő adja a színházát, én hozzam a volt kollegáimat. Egyből a tenyerébe csaptam. Mindketten boldogok lettünk: velem közönséget lehetett fogatni, ő végre telt házakat ért meg. ’94-ben az Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetségének az elnöke kifejtette nekem, hogy úgy lenne rendjén, úgy lenne stílusos, ha a színházasdimat az ő cégének a zászlaja és gyámsága alatt játszanám. Baráti lelkesen adtam neki igazat.
Így jutottak előbb az erdélyi, majd a felvidéki és a beregszászi magyar színészek bécsi színpadra. Az emigráns közönség örült, hogy a honi színészek házhoz jönnek, az otthoni színészek boldogok voltak, hogy nyugati házhoz jöhetnek. Parászka Miklós igazgató-rendező ünnepélyesen rám is osztotta az erdélyi magyar színházak bécsi nagykövete szerepét.
Ez a nagykövetség egyáltalán nem hozott pénzt a konyhámra, csak vendégeket. Volt színpadi és kocsmai harcostársakat, illúzióvesztett Ványa(dt) bácsikat, kamaszálmos Júliákat, a realizmus fáradt esküdtjeit, az alternativizmus fürge harcosait. Díszvacsorás-borgőzös egymás túlhízelgése vagy leduplanullázása közepette én csak mosolyogtam, pontosan tudván az értékemet: én vagyok a legjobb magyar színész egész Ausztriában.
A szállásadó cimborák, az önzetlen besegítők valósággal elkényeztették a messziről döcögtetetteket: az egyik útközbeni beteget orvos várta, két beregszászi fiú háziasszonya különrendeléssel a fogaikkal foglalkozott, volt, akivel elcsusszantak a hegyekbe röpke sípartira… Legtöbbje habzsoltatta a vendégekkel az enni-, inni-, látnivalót. Vén komédiások szemében csillant megnyomorítottság-könny a bűvös vonal átléptekor, reménysírjaik mélyéből buggyant napvilágra a sóhaj a Stephansdom, a Hofburg, az Opera, az üzletek, a fények láttán. Olyankor a keresztfiam jutott eszembe, aki kissé korábban, kisiskolás korában fordult meg először nálam a szüleivel. Egy motorkerékpárcsodát bámulva így kérdezett: „Édesapa, ez milyen Mobra?”
No, de a csapatoknak előbb egyáltalán el kellett jutniuk Bécsig. Vízummal! Ehhez a pesti osztrák konzulátus volt a beveendő vár. Idejében hadat faxoltam a jövendő harcosok adataival, a megfelelő hajnalban vártam őket a Hősök terén. Az első hadmozdulat a nyomtatványlepedők kitöltése volt (németül!) a „várkerítés” tövében. Aztán jött a pénzváltás, a betegbiztosítás, a lökdösődés, majd a várakozás. A jó stratéga mindenre gondol: a konzulátuson megvolt a konspiratív tündérem, aki az első lovagias ajánlatomra ugyan azt felelte az üvegfala mögül, hogy utcán nem ismerkedik, viszont a demizsonokat és a kiló kávékat a hátsó ajtón el-elfogadta. De egy szép reggelen tehetetlenné vált.
Ugyanis a várúr közölte, hogy a legújabb rendelet értelmében csak „másnapos” vízumokat adnak ki. Úgy jártam, mint Hitler a villámháborújával: ott álltam 26 nagyváradi harcossal tábor és tábori konyha nélkül. Egyetlen hely ígérkezett biztosnak: az én tatai támaszpontom. Levonultunk hát a (bor)bunkerbe, ahol kidolgoztam a Barbarossa-tervet. Odarendeltem a bécsi Barbarossa Jánost, aki a cigányzenés (a Nem élhetek muzsikaszó nélkül volt úton) flekkenparti után a fiatalabbját átvitte a közeli erődítményébe, az idősebbjének Horányi Laci esztergomi kultúrmindenes színész intézett tatai bentlakás-kaszárnyát. Másnap akadálytalanul nyomtam a gázpedált Bécsig. Nem úgy, mint korábban a sepsiszentgyörgyi hölgyutasaimmal. Akkor az első osztrák benzinkútnál félrehúztam, mert az autómban két Nyugat-szűz lány is feszengett. Felavató összeölelésemre fél tucat fegyvercső villant elő a semmiből. Leánykereskedőnek néztek.
A közönségtoborzást egyszerűen oldottam meg: összekapirgáltam a meghívó szövegét, a nyomdában sokszorosíttattam, majd postáztam kb. 770 címre, a maradékot osztogattam; két nap múltán úgy begerjedt a telefonunk, hogy az asszonnyal két hétig forró dróton éltünk: a jegyvásárlók nagy részét házhoz hívtam, idős vagy vidéki nézőknek feladtam a belépőt, nagyobb tétellel házhoz kanyarodtam a taximmal.
Az előadásokat sorjában négy helyen tartottuk.
A Theater beim Auersperg alkalmi munkaadóm hangulatos pinceszínháza volt, 98 ülőhellyel, miniszínpaddal, akkorácska büfével, hogy szünetben önkéntelenül is mindenki koccintott.
A Blaues Theaterbe csak vígjátékot vittem, mert a körülmények úgyis tragikusak voltak: 100 darab faszék, tenyérnyi emelvény, no meg egy zsinórban részeg, agresszív „igazgató”: magyar anya és cseh apa színtiszta osztrák fia.
A 2. kerületi Haus der Begegnung (Találkozások Háza) amolyan kerületi kultúrház, széles, mélységtelen színpaddal, hodályszerű, lapos nézőtérrel: kommunista pártnak ideális plenáris terem. Olyan is volt a vezetőség.
Keresgéltünk, keresgéltünk, még egy leszbiklubot is feltérképeztünk (de hát a Nyolc nő éppen nem volt sehol műsoron), mígnem a kisfőnökömnek sikerült a nagy fogás: Studio Moliére. A Francia Líceum „színházterme”, személyzet nélkül. Alkalmanként péntektől hétfőig megkaptam a kulcsokat, a feleségem azalatt színházigazgatónénak érezhette magát. Azért persze beültettem a kasszába, nehogy túlságosan elbizakodjék.
A 10 év alatt lélekemelő volt a látogatottság, összemelegedett egy nagyobb közösség. Amitől némelyek hüledezni kezdtek, a súly meg beleállt a lelkükbe, így nem tudtak velünk emelkedni. Mert, mondjuk, egyszer, legfennebb kétszer megengedheti magának a jövevény színész szakember, hogy az ő rendezvényén többen legyenek, mint az ősmene-kült színtelen-szagtalanokén, de hogy rendszeresen, az már fúróért kiált. És jöttek is a fúriák…
*
No de nézzük a szomorú dolog vidámabb oldalát!
A bécsi magyar színházasdim legizgalmasabb mozzanatai az ekhós buszokhoz kötődnek.
A temesváriak nem bíztak a saját járművük nyugati szalonképességében, kibérelték a város legelegánsabb autóbuszát, román sofőröstől. Előadás a nagyobb masinával bevehetetlen Blaues Theaterben. Nosza, felhúzunk a járdára a Mariahilferstrasse alján. Kutyául izzadok a hot dogos bódé mellett, lesve az esetleges rendőrautót, amíg a fiúk a világhírű bevásárlóutcán végigcipelik a kasírozott díszletjelzéseket, a néhány ósdi bútor- és ruhadarabot, zörgő technikai szerkentyűt.
Amint lerakodtunk, igyekeztünk húzni a csík mellett a külváros felé. Én hajtogattam elöl, utánam lötyögött a honi monstrum. Hirtelen hárman lettünk: éktelenül villogva közénk ékelődött egy rendőrautó. Megállítottam az alkalmi konvojt.
– Kérem, mi összetartozunk. Tolmácsolnom kell, mert a sofőr román.
– És nem tud németül?
– Nem. Oroszul gagyog. Az apja szovjet fogságban volt.
– És maga?
– Én magyar vagyok.
– És tud románul?
– Tudok.
– A maga apja román fogságban volt?
– Igen. És én is.
A rendőr azzal folytatta, ami messziről feltűnt: a busz ormótlan ütközője túlságosan csára állt.
– Ez attól van, hogy minden út lejt a közepétől a széle felé – világosítottam fel.
– Ha az út ennyire lejtene oldalra, ez a jármű rég felborult volna. Azzal ellenőrzésbe fogott.
– Mondja neki, hogy nyomja meg a fékpedált!
– Nyomja meg a fékpedált!
– A fékpedált nyomja meg, ne az elakadásjelzőt kapcsolja be!
– A fékpedált nyomta meg.
– Akkor miért villognak a lámpák?
– Ez a fék így működik.
– Akkor lássuk a villogót! Ez nem a villogó, ez az állófény.
– Így jelzi, hogy az autó áll.
– Maga tényleg tud románul?
– Tényleg tudok.
– Akkor nézzünk szét belül.
A rendőr felpattant a hátsó lépcsőre, elkapta a csőkarfémet – és visszazuhant. A csőkarfémmel a markában. Szerencsére a kollegája kifogta.
– Mondja meg a sofőrnek, hogy első lépésként a jármű nem megfelelő állapota miatt pénzbüntetésben részesül. Mivel külföldi, helyben kell fizetnie.
– Annyi pénz nincs nála.
– Hogyhogy? Ilyen hosszú útra nem hozott?
– Ennyi pénze otthon sincs.
– Csak nem issza el a keresetét? Fújatni kéne.
– Ugyan! Egyszerűen nem keres ennyit.
– S ha otthon büntetik meg?
– Otthon mindez természetes, nem büntetik meg. Jó, én kifizetem. (Majd összekalapozzuk.)
– Rendben, akkor kövessenek!
Fogytak a kilométerek, fogyott a város, fagyott a kedvem. Óriási szerelőcsarnokban kötöttünk ki. A tesztelőhíd műszerei egyből bezsongtak, kéjesen habzsolták az ismeretlen élményeket, két papírlapnyit csemegéztek össze.
A rendőrök magukévá tették a forgalmi engedélyt és számtáblákat, velem meg közölték:
– A járművet kitesszük az utcára, hétfőn műhelybe vontatja, s amikor igazolást hoz, hogy a hibákat kijavíttatta, mindent visszakap.
– De hát nem az én autóm!
– Akkor javíttassa meg a gazdája!
– Az Romániában van.
– Jöjjön ide!
– De nincs vízuma.
– Kérjen!
– Magyarországon? Péntek délután?
– Na, a viszontlátásra.
Magamban nagyot nevettem. Lám, végre én is vittem valamire Nyugaton: busztulajdonos lettem.
A szombati előadás után mindent kihordtunk és beraktunk a buszba, amelyet természetesen nem lehetett bezárni.
Hétfőn a bandát áthordattam Hegyeshalomba, a sofőrt pedig kivittem a járműhöz, hogy legyen kéznél, ha netán csoda történik.
És a csoda megesett! Egy román követségi úrnak sikerült visszavarázsolnia a forgalmi engedélyt és a számtáblákat, azzal a feltétellel, hogy vontatócég tünteti el az üres buszt az országból, követségi autó kíséretében. Ami este kilencre meg is történt.
Nagy jármű esett le a szívemről.
A kassaiak vonattal utaztak Pozsonyig, onnan bérelt busszal és sofőrrel. Visszafelé csak reggel indult vonat Kassára, így a társulat úgy döntött, inkább Bécset városnézni, mint Pozsonyt. Amikor eljött az idő, hárman – a sofőr, egy művész úr és én – kitaxiztunk a buszért a város szélére. Érkeztünkkor a sofőr kisebb-nagyobb drótszálakat és egy góliát csavarhúzót húzott elő a zsebeiből. Ő tudta, amit mi még nem: a kulcsot beletörte a zárba. Eredménytelen piszkálgatás után nekiveselkedtünk, hogy feltépjük az ajtót. Majd úgy tanácskoztunk, hogy a csavarhúzóval betörünk egy ablakot. Előbb azért ritmikus masszázzsal próbálkoztunk, a kormány melletti ablaküveg eresztett is annyit, hogy a sofőr belógatott egy drótszálat, amellyel az ajtófeloldó gombot kezdte bűvölni. A drót beakadt, a gomb felpöccent, az ajtó meg se nyikkant. Ritmizáltunk hát tovább, amíg kimasszíroztunk egy akkorácska rést, amelyen sikerült a művész urat bepasszíroznunk. Közben elgondoltam, ha most erre tévedne egy rendőrautó, hogyan tisztáznám a székely némettudásommal, hogy az éj közepén egy erdélyi menekült és két szlovák állampolgár miért tört fel egy pozsonyi buszt Bécsben.
A továbbiakra nézve ragyogó ötletem támadt: erdélyi társulatot hívok, de a busz csak Mosonmagyaróvárig jön.
A nagyváradiak saját járművükkel érkeztek a parkolóba. Sorra behúztak a bécsi cimborák is. Kedélyesen ölelgettem a vendégeket, azok meg egyre jobban fulladoztak a nevetéstől. Hoppá, valami bűzlik Óváron! Pördülök egyet, és a szemembe nyilallik: berobbant a busz szélvédője.
A marosvásárhelyiek magánkisbusszal, kevesen indultak. Hogy az autót a pesti konzulátus közelében feltörték, már meg se lepett. Még szórakoztatott is elképzelnem, milyen pofát vághatott otthon az a dilettáns, aki a nagy doboz plakátot és műsorfüzetet emelte el, arról nem is beszélve, akinek a Komámasszony, hol a stukker? fapisztolya jutott.
A csíkszeredaiaknak reggel 8-ra kellett érkezniük a pesti konzulátusra. Enyhe késéssel ott is volt az összes… útlevél. A busz kevéssel Pest előtt lerobbant. A dögöt bevontatták Szigetszentmiklósra, a benne levő díszlettel, kosztümökkel, technikai felszereléssel együtt. Nosza, összetelefonálni a cimborákat! A legnagyobb segítséget az nyújtotta, aki jelképes áron bérbe adott egy kisteherautót. Éjszaka harmadmagammal indultam Bécsből Szentmiklósra a holmiért. Az. előadás másnapján a közönség soraiból kihalászott pozsonyi úriember vezette az ugyancsak sebtében bérelt kisbuszt a pesti pályaudvarig, személykocsiját átengedve egy szintén pozsonyi hölgynek. Nekem maradt a teherautó.
.. .És a kis király kiskirályi dörgedelme. Az udvarhölgyek addig so-dorták-fonták a szálakat, amíg kiudvarolták a Nagyembernél, hogy tegyen engem kerítésen kívülre.
De a székely megoldotta a gondot: az „Európa” Clubbal megüttet-tem a gongot.
Azóta már sok vízum lefolyt a Dunán, s a keleti buszok is nyugodtan kellethetik magukat a nyugati utakon.

Forrás: Az eltérített felvonó. A Súrlott Grádics irodalmi kör antológiája 2005-2010. Válogatta és összeállította Bölöni Domokos. Kedei Zoltán rajzaival. Szerkesztő: Bögözi Attila. Kriterion Könyvkiadó Kolozsvár, 2011