(Naplóbejegyzések Sri Lankán)

Lementünk a tengerpartra egy halászfaluba – mármint abba, ami maradt belőle. Háromszázhúsz család, ezerötszáz ember veszett oda egy perc alatt. Betonalapig lepucolta a tenger az épületeket – a pálmafák szinte mind túlélték. Különös módon, a templom szinte épen megmaradt. A házak többsége nem épül újjá, mert nincs kinek. Csak páran vannak életben. Ők valahogy tengődnek. Új, pici hajlékokban. Bejutunk egybe. Semmi nincs benne, csak két alvóalom, szőnyegféle, gyerekek, meg az anyjuk és az apjuk. Éppen ebédelnek. Kókuszdiót. Ők a szerencsés túlélők. Siratni való a nyomorúság.

[2005.] December 6. Reggel, Colombóból kifelé tartva láttuk, hogy ötvenméterenként gépfegyveres katonák állnak. Aztán kiderült, hogy a miniszterelnöki rezidencia környékén járunk. Délfelé indultunk. A városból kiérve a tengerparton, az út mellett partra vetett, kettétört hajók, megroggyant vagy szétesett házak, sátortáborok még mindig. A part néhány szakasza tele van sírkövekkel.
Először Kahawába megyünk, az épülő Help Centerbe. Az SOS falvakhoz hasonló konstrukcióban, külön házakban élő családokban nevelik majd az árvákat. Azzal a különbséggel, hogy házanként a négy-négy gyereket itt két örökbe fogadó, vagyis anya is, apa is istápolja majd. Sőt az apró falucskában közös nagyszülők is helyet kapnak, külön házakban. Végül remélhetően kialakuló, összeálló, összeérő családok megkapják az ingatlant. Aztán vagy eladják, vagy megtartják, együtt maradnak, és esetleg újat építenek mellé. A lényeg az, hogy tizennyolc éves koruk után legyen valami alapjuk az életkezdéshez. Bármelyik házba beköltöznék a családommal. Meglepően olcsó az építkezés: alig több mint egymillió forintból otthon teremthető.
Megálltunk egy vonatnál, amelyben hétszáz ember rekedt a rázúduló iszap alatt, és meg is fulladt mind. A kocsikat otthagyták az emlékükre. A környék – mint az egész katasztrófa rombolta terület – tele van szerencsétlen kéregetőkkel, akik persze nehezen érthetik meg, hogy nem tudunk mindenkinek adni. És azt sem, hogy mi nem turisták vagyunk, hanem dolgozunk.
Galléban egy olyan erődben ebédeltünk, amelyik megfogta a cunamit, az árhullám alig tett kárt benne. Még a portugálok építették.
Aztán egy épület átadására voltunk hivatalosak. A család, amelyik vére beköltözhetett, bérlakásban élt, ezért, bár az özönhullámban mindenük odaveszett, nem számíthattak segítségre. A Baptista Világsegély oltalmába vette őket. Szilagyi Attila, a Szeretetszolgálat sri lankai képviselője elmagyarázta, hogy az észak-karolinai baptisták, önkéntes munkások, akik részt vállaltak az építésben, maguk fizetik az útjukat, aztán két hétig ingyen dolgoznak. Tizenöt család költözhet új, vagy felújított házba. Ezek is négyezer dollárba, vagyis nagyjából egymillió forintba kerülnek. Könnyekig meghatott a család. A férfi nem is tud mit mondani, csak igyekszik minden kezet megszorítani.
Pár percnyi út után még egy szeretetszolgálati segítséggel készült ház átadásán tettük tiszteletünket, majd a holland reformátusok templomában adtuk át a Magyarországról küldött ajándékokat. Azt hiszem, ennyi gyereket még nem is láttam együtt. Hihetetlen izgalomban voltak.

December 7. Délelőtt vásároltunk Colombóban. Pár perc volt erre.
Különösnek találtam, hogy noha a városban az a hír terjedt el, hogy öngyilkos terroristák szivárogtak be, ez sehogyse látszott az emberek viselkedésén. (A tamilok északon állítólag sok katonát megöltek, fölrobbantottak egy autót. Az itteni ismerőseink a polgárháború kitörésének esélyeit latolgatták. Ehhez képest a fővárosban nem éreztem az utóbbi napokéhoz képest erősebb katonai jelenlétet.)
Délután árvaházátadásra voltunk hivatalosak. Egyszerűen lenyűgöző, amit a szeretetszolgálat a magyar adományokból létrehozott. Mészáros Kálmán is megdöbbentőnek mondta, amit látott. Még egy éve sincs, hogy pusztított a cunami, és ott állt előttünk egy ezerkétszáz négyzetméteres háromszintű épület. Egy mocsár helyére, harminc, négy és fél méteres oszlopra emelték. Februárban volt az alapkőletétel, az esőzések miatt két hónapig szinte állt is az építkezés, mégis megvalósult a terv. Most száz gyerek költözhet be. Az egész kijött negyvenmillióból!
A hátunk borsózott attól, ami a hivatalos – miniszteres, helyi- és országos méltóságos – ünnepség után következett. Eljött az a pillanat, amikor emberemlékezet óta végre minden okom meg volt arra, hogy jól érezzem magam magyarként, mert büszke lehetek arra, hogy az én népem ezeknek a borzalmas sorsú gyerekeknek mindezt létre tudta hozni. Ráadásul – sajnos – megnéztük a gyerekek előző kényszerszálláshelyét is. Rendesen rosszul lettem a látványtól.
Bár attól is, amikor az egyik gyerek odajött hozzám, és azt mondta, hogy én vagyok az ő nagypapája. És egyáltalán, az a szeretet és ragaszkodás, ami felénk áradt, kicsit megviselt mindenkit.
Nem tudtunk egy métert megtenni úgy, hogy nem pörgött körülöttünk egy kisebb gyereksereg. Vidámnak és boldognak látszottak. Ez is reményt ad arra, hogy talán mégiscsak jut nekik valami emberi élet.
Utolsó esténken egy golfklubba voltunk vacsorára hivatalosak. Nagyon jót beszélgettünk Dr. Padma Gannoruwa úrral, Sri Lanka magyarországi tiszteletbeli konzuljával. Az évtizedek óta Érden élő sebészorvostól, az ország egykori sztár-krikettjátékosától, aki – egyebek mellett – most éppen egy „magyar falu” építésén dolgozik, sokat tudtam meg az ország történelméről, és kultúrájáról. Válaszolt arra a kérdésre is, mitől van az, hogy ebben a rendkívül gazdagnak látszó, csakugyan paradicsomi országban – óvatosan fogalmazva, és persze hozzánk képest – eléggé szerényen élnek az emberek. A buddhista szemlélettel magyarázta. Egészen másra vágynak, mint mi – sőt, a vágy fogalma is másként értelmezhető a szemlélődő emberek világában. Amikor azt firtattuk, hogy miért nincs több turista a szigeten, azt a meglepő magyarázatot kaptuk, hogy nem is szeretnék, ha sokkal több lenne. Mert a turizmusnak vannak ugyan jónak látszó gazdasági hatásai, de nem lenne kívánatos, ha olyan emberi sorsok alakulnának ki, mint például egynémely közeli országokban, amelyekben – egyéb rétegek mellett – rémisztő számban prostituálódnak gyerekek.

1. B.Tomos Hajnal:
   2015. január 3. 07:21

   Könnyekig meghatott a leirás.Nem tudom,nekem, távolállónak jogom van-e hozzá,de mindenképp büszke vagyok azokra a MAGYAROKRA akik akkor, közvetve vagy közvetlenül segitettek a bajbajutottakon.