Megrengett a föld, majd hallatszott, ahogy a kövek süvítve emelkedtek a magasba. Egy focilabda nagyságú szikladarab fütyölve repült át a futószalagok fölött, nekicsapódott az ablaknak, s mint asszonyi kezek a kenyértésztát, gyúrta félre az útjában álló vasrácsot, és teleszórta üvegszilánkokkal az iroda padlóját. Nem sokkal később a főnök szétroncsolt fejjel feküdt a véres üvegszilánkok között, kényelmes bőrszékén pedig egy focilabda nagyságú kőtömb ékeskedett …
Vonat zakatolására ébredt fel. Keze hátával megtörölgette verejtékező homlokát, majd álmos szemeit kezdte törölgetni. A szekrényhez lépett, melyből egy vodkás üveget vett elő. Kortyolt belőle néhányat, közben belehallgatott az éjszaka csöndjébe, de semmi neszt nem észlelt. A megszokott nyugalom uralta az egész kőbányát.
– Nohát, micsuda álmom vót – sóhajtott fel szörnyülködve, közben újra a vodkásüvegért nyúlt. Fogta hosszúnyelű baltáját és az általa felügyelt területen csinált két ellenőrző kört. Tudta, nem fog semmi rendelleneset találni, sőt biztosra vette, hiszen tizenkét éve őrködik, és még soha nem történt semmi rendkívüli. Ám a formaság kedvéért, valamint a friss levegőért minden éjjel megsétálja magát.
Ólomlábakon jött el a hajnal, műszakja a vége felé tartott. Felkészülten várta az érkező munkásokat. Zakatolva indultak a tonnás gépek, nagy porfelhőt kavarva maguk körül. Szokásával ellentétben, most az egyszer nem sietett haza. Megvetett lábakkal állt a kőbánya kijáratánál, s bámulta az előtte kanyargó utat, mintha azt fontolgatná, hogy egy ilyen rémálom után elinduljon-e?
Több mint másfél órás várakozás után, vadonatúj, nyugati márkás autóján megérkezett a főnök, akinek kivételesen megörvendett. Elszánt léptekkel ment szembe, jó reggelt köszönt és kezet fogott vele.
– Mérnök úr, azé’ maradtam vissza, hogy figyelmeztessem, legyen óvatikus, me’ az éccaka nagyon rosszat láttam – panaszolta el aggodalmasan.
– Mi a túrót hordasz, nekem itt essze ? – kiáltott fel dühösen a főnök. – Na, gyöszte csak az irodámba.
– De, ugye nem fognak most robbantani ? – rebbent össze, majd közelről követte főnökét az irodába. Útközben azon törte fejét, hogyan adja elő álmát, hogy főnökét elővigyázatosságra intse. Megérkeztek. A főnök ledobta bőröndjét az íróasztalra, majd beleült az álombeli bőrszékbe.
– Na, mondjad, mi vót az éjjel ? – kérdezte tőle a főnök.
– Mérnök úr, szerintem jobb lesz, ha vigyáz magára a sziklarobbantáskor, me’ én nem vagyok babonás, de rossz előjelnek bizonyul, amit az éjjel magáról álmodtam.
– Köszönöm, hogy aggódsz miattam … Tudomásul vettem figyelmeztetésed, te pedig, azt vedd tudomásul, hogy ezután otthon álmodozol, me’ hónaptól nincs, amit a bányába keress – bocsátotta el állásából az éjjeliőrt.

A szerzőnek nemrég megjelent prózakötetéből (Elrejtett névjegyek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2014)

1. Gergely:
   2015. január 5. 09:55

   Hogy ezek a székelyek… Vagy a fõnök bánsági volt…?