Ez az év a huszadik század egyik nagy dátuma. Eseményeit a legújabb kori világtörténelem egy-egy epizódjaként tartja számon az utókor. Egy világrendszernek mondott  gyarmatbirodalom omlott össze, s a folyamat, amelynek végén maga a Szovjetunió is megsemmisült, a berlini fal összeomlásával kezdődött. Romániában a Tőkés László vezette temesvári engedetlenségi mozgalom nőtte ki magát a diktatúrát megdöntő forradalomig. Hol volt a három ember, akiket ez az írás hoz képbe, a forradalom hosszú napjaiban, illetve hogyan alakult sorsuk a rendszerváltozással párhuzamosan, erre vagyunk most fölöttébb  kíváncsiak.   
–Hiszi vagy sem, én húsz vagy huszonöt lestrapált autóval csináltam meg a szerencsémet. Kiszökni jóval hamarabb kiszöktem, de közben annyi idő eltelt, hogy megkaptam az állampolgárságot, úgyhogy már nyolcvankilenc előtt is nyugodtan hazajöhettem. Akkor támadt egy ötletem, amikor egy cuccos-puccos Chryslerrel látogattam haza, az egész utca kigyűlt, mert olyan kocsit még nem láttak. Tapogatták jobbról, tapogatták balról, ez igen, mondták nem titkolt irigységgel, már ez megérte, hogy kinn felejtetted magad Nyugaton. Aztán odamentek nagy dühösen a Daciájukhoz, bütykölték tovább, mert olyan még a tiszta új kocsiknál sem volt, hogy minden rendben legyen, az övék viszont már rég a rozsdatemetőben kellett volna landoljon. Volt, aki megkérdezte, mennyiért vettem, amit én elütöttem egy viccel és visszakérdeztem, mennyit érne meg itt, Romániában, mert ez a fontos. Egy főbecsűs szerint simán el lehetett volna kérni érte a száznegyvenezret! Akkoriban egy háromszobás első komfortos blokklakás ára kilencven-százezer lej volt. Nyolcvankilenc decembere után hirtelen eszembe jutott, mennyiért tudtam volna eladni azt a Chryslert. Magának bizalmasan elárulom, én négyezer frankért vettem nem sokkal azelőtt, hogy látogatóba jöttünk, az pedig kereken egy havi munkanélküli-segély volt a franciáknál. Azt is tudtam, hogy aki elsőnek lép, kaszál, mert kötelezően beindul a használtkocsi-szállítás Nyugatról, és akkor majd egyre kisebb hasznot hoz az üzlet. Elvben tizenhárom-tizenöt kiskocsiért megvehetek egy lépcsőházat, ha épp eladni való lépcsőház van, harmincért egy teljes blokkot. Nyugaton a kocsicserében nem a vásárlással van probléma, inkább azzal, hova csapd el a régit, ez pedig nekem kedvezett az első perctől, hogy szállítani kezdtem. Tán a legnagyobb hiánypiac itt és általában egész Keleten a gépkocsiknál mutatkozott. Öt-hat évet várakoztatták az embert, miután lefizette a hetvenezer lejt a Daciára, s amikor Temesvárról vagy Brassóból, a lerakatból megkapta az értesítést, hogy mehet a kocsiért, az olyan ünnep volt, mint manapság a magyar állampolgárság megszerzése. Olyankor ment az egész család, sebaj, mondták, ha defektes volt a kocsi, majd megjavíttatjuk, pótoljuk a frissiben ellopott szerszámosládát, a lényeg, hogy megvan a járgány! Nagyon nagy piacnak mutatta magát a kocsi, s én ezt tudtam. A laskásokkal sem volt sok baj, kicsit kipofoztam, újságban hirdettem, albérlet kiadó. A magánerős építkezések teljesen leálltak, az államit akkor kezdték bontogatni a privatizálók, ott is minden a feje tetején, egy-egy blokk tizenöt év múlva is félbe-szerbe volt, ahogyan 89 decembere telibe kapta. Az ingatlanpiacon még jó ideig nem jelentek meg a tőkeerős beruházók. A kölcsönt a kiskocsikra természetesen Franciaországban vettem fel, mert jókor lehetett tudni, a kelet-európai pénzeszközök inflálódnak, minden rendszerváltásnak ez a következménye. Ezen felül felvettem egy szerényebb, de magában véve szép summát, amit két nap múlva lejre váltottam, és elhelyeztem az agrárbankban. Akkoriban több pénzintézmény is bedőlt, nekem szerencsém volt, mert a hiperinfláció hónapjaiban száztíz-százhúsz százalékos kamatot kaptam, pénzem évente több mint kétszeresére nőtt! A Chrysler és a többi jó márka még futott tíz-tizenöt évet hogy behoztam, ma már a roncstelepen vannak, de én a lakásokat megtartom már csak nosztalgiából is.
– Kemény idők voltak, az egyszer igaz. A maiak el se hinnék, hogy húsz deka szójás párizsiért vagy egy negyed kiló csicseriborsóval bekevert nekezolért, ez volt a kávé csúfneve akkoriban, akár fél délelőttöt is sorba állt az ember az üresen kongó üzlet bejáratánál, közben mínusz hat fokot, nyolcat mutatott a hőmérő… Az egész ország éhezett és fázott még ha otthon volt is, mert fűteni épp csak annyit fűtöttek, hogy ne fagyjon el a rendszer. S mint lenni szokott, e rettenetes ínségben volt egy kivétel, most nem a diplomaták meg a szekusok boltjára gondolok, ahova csak különleges igazolvány felmutatásával léphetett be az emberfia. Scornicesti, az egykori falu, ahol Ceausesccu meglátta a napvilágot, mintha nem is Romániában lett volna, hanem a keleti blokk egyik szerencsésebb államában, a keletnémeteknél vagy a magyaroknál. Ott, kérem szépen, hús volt a mészárszékben, vaj, tejföl, túró, sajt a tejboltban, felvágottak, küklönböző élelmiszerek a vegyesboltban. Mérnökként elég gyakran fel kellett járnom Bukarestbe, egy minisztériumi osztályvezetőtől kaptam a kincset érő információt: utazzam el Scornicesti-re, mert ott minden békebeli árut meg lehet pénzért kapni. Akkor már Bukarestben sem lehetett kapni semmit, a pénzt egyszerűen nem volt mire költened! Lementem Olténiába, volt nálam vagy kétezerötszáz lej és két bőrönd. Kicsit féltem, ha egy milicista altisztnek gyanús vagyok, megállít és igazoltat, mi a fenét fogok mondani neki. Semmit, mert a két üres, és ha megtömöm áruval, a két tele bőrönd magáért beszél. S mi lesz, ha elkobozza a szajrét, aztán a fejemre olvassák, hogy a dolgozó nép bőrén élősködöm. Félelmetes vád volt ez akkoriban. Előttem már sokan felfedezték a spanyol viaszt, ki családja túléléséért, ki meg a haszonért vállalkozott erre az útra. Nem restellem bevallani, én mindkettőért. Ami nekünk kellett, megtartottuk, a többit továbbadtuk, nem volt túlzás huszat kérni egy húskonzervért, ha a járulékos költségeket és a kockázatot is fölszámolom. Akár ötszörös áron is el lehetett volna adni minden ilyesmit, csak ahhoz pofa kellett! A forradalom első napja a nevezetes faluban ért, egyik kezemben egy kolbászos paszulykonzerv, a másikban egy vagdalt húsos káposztakonzerv volt. Úgy nézhettem ki, mint az igazságszolgáltatás angyala a törvényszéki épületek bejárati ajtaja fölött, a különbség viszont nem elhanyagolható, az én szemem ugyanis nem volt bekötve, és legfőbb igazságként a megélhetést vetettem mérlegre. Az önfenntartás vágya tán az egyik legmélyebben megbúvó emberi ösztönhöz kapcsolódik, így aztán a kereskedelem a történelemmel, a művelődéstörténettel, az irodalommal, a filozófiával, a lélektannal közösködik. Annál prózaibb, mindamellett nem veszélytelen volt az utam hazafelé a fegyverropogástól hangos Bukaresten keresztül, de csak megérkeztem.
A harmadik szereplőt én hoztam össze egy külföldi könyvkiadó igazgatójával. Utólag nagyon megbántam, mert ha valakit beajánlasz, e kapcsolatnak mintegy kezese leszel. Magyarán: ha a partnerek akármelyike disznólkodik, a te becsületed csorbul. Még ha azután többé nem találkozol velük, a csepűtelefon működik, és megtudod, átverés lett a dologból. A vendégért mi mentünk le Brassóba, a sepsibodzai eltérőnél fehér sisakos különítményesekkel találkoztunk, fehér terepjárón jöttek Bukarest felől, akkoriban ólomnehéz terrorveszély lógott a levegőben, akár ők is lehettek, mert mindmáig nem tudni, kik voltak az akkor terroristáknak mondott s a televízió híradójában látott, a nyílt utcán lelőtt férfiak. Szent isten, ha ezek kirángatnak a kocsiból és végeznek velünk… Mentünk tovább, a brassói Honterus-szobor összefirkált talapzatánál lefényképeztem a vendéget, aztán indultunk vissza. Másnap elvittem könyves ismerősömet a szomszéd tömbházba, ahol kollégám lakott, épp akkor indította az ország első (és egyetlen) magyar nyelvű sportlapját. A magyarországi fel akarta számolni a készletet, amely – később láttam, amikor hosszú asztalokról árulták a posta előtt – egészen szép kollekciója volt a szépirodalmi, világnézeti havilapoknak, a nőket, szakácsokat, órásokat és ékszerészeket, keresztrejtvényfejtőket, szovjetbarátokat, eb- és macskatartókat, virágkertészeket megcélzó hetilapoknak, s ha jól emlékszem, több napilapnak is. Akkoriban jó dolgokat ponyváról lehetett megvenni és egészen olcsón. A Playboy tavalyi-tavalyelőtti számait. A nyuszikák – pucér istennők! – megöregedtek, de csak egy kicsit, ám ez fényképeiken egyáltalán nem látszik. Tőkés László fényképét fekete-fehérben, amint egy székely ruhás kislány megpuszilja. S itt lehetett kapni az ország első és egyetlen vicclapját, a Tromfot, amit D. Kiss János kollégám szerkesztett. Az üzletelők logikája így működhetett: ha e csupa tavalyi-tavalyelőtti havi, heti és napilapirodalmat kétszer annyiért adjuk el, mint amennyiért a zúzda venné be, mi is nyertünk, az olvasó nemkülönben, mert negyedáron kapja meg, s igaz, hogy nem olyan friss, de akkora a betűéhség a sokoldalú és emberarcú társadalomról szóló jelmondatok után, hogy ez is megteszi. Igazuk volt, napok alatt elkelt egy teherautó-rakomány az újságokból. Megérkezett a második rakomány, az is ugyanúgy. Fél évre rá jött az első hívás: mi van az erdélyi üzlettárssal, nem számolt el, egész egyszerűen eltűnt, hivatali telefonján nem lehet elérni, felesége se tud róla semmit. Azóta én se találkoztam az illetővel, aki ilyen szépen lejáratott. Mondták, hitelezői elől elszökött s egy korábbi városi pártvezér lányával meg sem állt tán Kubáig. Aztán mintha felbukkant volna egy tudósításban, hogy hamis iratokkal megpróbált bejutni az országba, de lekapcsolták. Ismét mások szerint itthon van, kicsiben vállalkozik, s már csak kevesen emlékeznek, milyen napfoltkitöréseket okozott életében a rendszerváltozás. Mindegy, mi történt s hogyan. Ami megtörtént s ahogyan, egy korszakot váltó korszak lenyomata.