Székely Szabó Zoltán: TUTUKA avagy Az utolsó Szabó (42.)
Bármilyen jó hangulatban teltek is a próbák, egyik este a torkunkban megdermedt a nevetés. 1977. március 4-én. Éppen kiálltam középre zagyva vallomást tenni. Elkezdtem: „Én elővigyázatosságból… úgyszólván… hogy megelőzzük a bajt…” Abban a pillanatban morajlani kezdett a nézőtér, hullámzani a színpad, csattogni az oldalsó vasajtó…
(Napló) Próba közben a színpadon kapott a földrengés a Leszámolás 2. részében. Csak a színpad vasajtójáig tudtam menekülni. Néhány pillanat szembenézés a halállal.
A klubban gyülekeztünk holtsápadtan.
Amint a megrázkódtatásból magunkhoz tértünk, az egyik kollegám illedelmesen elkérezett a rendezőtől, én meg kérezkedés nélkül vágtattam haza szemrevételezni a feleségemet. Bundában, zsebében a házasságlevéllel várt rám az előszobában. Pénz nem volt nála. A bunda alatt semmi. Elmesélte, fürdés után elnyúlt az ágyban, Rejtőt olvasott, éppen hahotázott, amikor huss, kirepült a szőnyegre.
Ugyanabban a pillanatban egyik kollegám is a padlón landolt. Falura látogatott a leendő apósáékhoz. Ettek, ittak, udvariaskodtak, asztalbontás után a sóvár fiatalok átsomfordáltak a tisztaszobába végre felvenni az előleget. A boldog vőlegény éppen centizte a célpontot, amikor hirtelenjében szárnyra kapott…
Viskyt a kocsmában érte a földrengés. Hanyatt-homlok menekült a kijárat felé. A felesége utánakiáltott:
– Árpi, vigyél engem is!
– Színész vagyok, nem kellékes.
Ahogy egy cseppet csillapodtak a kedélyek, a próbákon igyekeztem testtartásban, ruhában, maszkban, mimikában minden tőlem telhetőt rálapátolni a figurára. Bírta! Még a feleségem is csak akkor ismert rám, amikor nagykésőre megszólaltam.
(Napló) Ma vizionálták a Leszámolást (délelőtt).
Szép dicséreteket kaptam. Az erőm és a munkakedvem megkétszereződött.
Jó vágányon vagyok. Megnyertem az első menetet.
– Hajrá, Tutuka, csak nehogy jöjjön a vonat!
Az első menetet kemény helytállással nyertem meg: az első részben keményen álltam egyhelyt. Őriztem a három parasztot. Csak a fejemet mozgattam és a mimikámat. Mindent lereagáltam. A többiek voltak az akció, én voltam a reakció. A nézők inkább engem néztek. Amikor a második részben elhalandzsáztam a szövegemet, a bemutató közönsége nyíltszíni tapssal fizetett. De én nem értem be ennyivel.
(Napló) A Leszámolásbeli alakításomnak nagyon szép visszhangja van a kollegáim körében. Éppen ezért még jobban nyugtalanít a Hegyi patak.
Tamási Árontól a Helyi patak tudtommal ősbemutató volt. Tompa Miklós rendezte, Kiss Attila készítette elő és indította el neki. Nekem a Terge szökött, tétova katona szerepe jutott.
Attila nem nyugtalankodott, mert tudta, hogy Tompa mester úgyis megforgatja az egészet a tengelye körül, aztán a feje tetejére állítja, és majd csak a végén a talpára, amikor már mindenki beleszédült. Így lett belőle szédületes előadás.
Közben:
(Napló) A Három a tánc bemutatója a Szakszervezetek Kultúrházában a 2-es Líceum diákjaival.
– Hogy ez mi lehetett? A három közül ma már egyre sem emlékszem.
… a Népművészeti Iskolában (valójában Művészeti Népiskola – megj. most) (…) elvállaltam a színjátszó tanfolyam vezetését. Szó van arról is, hogy átvegyem az oktatást a Népi Egyetemen.
– Miféle oktatást, Tutuka?
Magyar nyelvet tanítok a Traktoriskolában.
– Csak helyettesítettél, Tutuka. Szerencsére nem angolt.
Ma délben búcsúztattuk a zomboriakat. Felléptek még Temesváron, Brassóban, Udvarhelyen.
– Viszonozták a mi decemberi fagyasztó Gácsérfej-előadásunkat.
Tompa mester mesés rendező volt. Néha vége-hossza nincs mesébe kezdett próba előtt, után, helyett. Erre mondták: indul a székely körvasút. Ezek a szellemes szellemi kalandozások olykor többet értek egy próbánál. Ilyenkor, de próba közben is T. mester teljesen kiesett az időből.
Legendázták róla, hogy egyszer, amikor a színészek már ájuldoztak a színpadon, egyikük megkockáztatta:
– Miklós bácsi, ne tessék haragudni, de már három óra van.
– Rendben, gyerekek, akkor menjetek ebédelni és hatra gyertek vissza.
– De Miklós bácsi, éjjel három óra van.
Az öreg szenvedélyes kártyás volt. Ha idegenben rendezett, képes volt átjátszani az éjszakát a délelőtti próbáig. Egy alkalommal hajnalban az egyik színész kérte, hagyják már abba, mert nekik még haza kellene ugorniuk.
– Rendben, fiúk, még egy kör és felállunk.
Kis idő múltán:
– Na, Miklós bácsi, lejárt a kör.
– Jól van, akkor állva játszunk tovább.
Nagyon szerettem hallgatni a Miklós bácsi meséit. Ízesek, humorosak voltak, remekül világítottak rá a szerzőre, a darabra, egy-egy figurára, még akkor is, ha látszólag egyébről szóltak. T. mester türelmességével, alaposságával, mindenféle változat körbejárásával még a húrtalan színészből is ki tudott hegedülni valamit. Belőlem a Tergét mindenképpen.
(Napló) (A szemléltető főpróbán – megj. most) Szenzációs formát fogtam ki, mint még soha. Túlzás nélkül: komoly sikert arattam.
Keményen, önhittség nélkül – tovább!
Mindenki elismert, az előjátékot megnyertem.
– Tutuka! Előbb az előjáték, azután az első menet!
A közönségsiker nem azért volt forró, mert már jócskán belefutottunk az évad végi nyárba, hanem mert az előadás olyan tiszta és üde volt, mint a hegyi patak. És nem dideregtetett, hanem szívet forrósított, elbűvölt. Vártam hát a hűvös kritikusok csatlakozását a közönséghez.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza