Emberek a háborúban / 1

(Az új háborus regény)

A nagy békeünnepély lezajlott: Kellog paktum, párisi örömujjongás. Hiszi mindenki, mert jó hinni, felejteni és megnyugodni – pillanatra. A háború volt, nincs, eltünt, mint a kámfor. Az igazság azonban kegyetlen dolog és az igazság: cáfolhatatlanul két háború között állunk. 1914 volt az egyik. A másik? Most irták alá a békét, tehát a Kellog paktum is lehet és lesz a jövő, a másik háború magna chartája. A mai európai embernek éppen elég oka van arra, hogy ezt a hihetetlennek látszó paradoxont meg ne mosolyogja és hogy újra és újra felidézze ama különös nyáréjszakát és új életre, próbára idézze azokat, akik a vérfürdő legnyomasztóbb napjaiban a kibicsaklott, a meggyalázott tollat újra a kezükbe fogták es szóltak.

A francia Barbusse volt az első és épp azért döntőn iránytszabó élmény es mérték. A „Tűz” az európai frontok lövészárkaiban: hogy ittuk ezeket a biblikus első szavakat, hogy magunkra ismertünk! A könyv lapokra szaggatva került vissza tulajdonosához. Még egy könyv volt, amit így lapokra olvastunk. René Musset: Szökött katonája. Magyarul ennyi volt, amit ismertünk és olvastunk. Minden többi és sokkal lényegesebb könyvvel, csak később „mételyezhettük” magunkat. Pedig Svájcban Leonhard Frank könyvében már régebben csattant fel az élő hang: „Az ember jó! ” és aztán tovább ugyanegy kiadónál (Rascher, Zürich: „Europaische Bücher”) Georges Duhamel „Mártirélete”, L. Andrejew: „A háború igája”. Mint legszebb eredményt azonban a magyar Latzkó András könyvét kell felemlítenünk: „Emberek a háborúban”. Persze: a magyar irodalom nem vesz tudomást a háborús tollbajnokok minden szégyenét feledtető egyetlen emberséges könyvéről és írójáról. Latzkó könyve több, mint dokumentum és túl fogja élni (és már is túlélte) a háborús könyvek aktualitását. Az emberi mentalitás, a vád ritmusa, az epikai tárgyilagosság kereszttüzében biztos keménységet eredményezett, melyet így maradéknélkül ritkán csodálhatunk. A német irodalom ugyanakkor egyrészt a háború legművészibb expresszióját tarthatta a világ elé Fritz v. Unruh „Opfergang”-jában, (1. Korunk 1926 május) másrészt Bruno Vogel pamflettjében (Éljen a háború! ) mindenki felé érthetően lázíthatott a háború ellen. Ha valaki azt hinné, hogy csak az európai tollforgatók svájci kényszerszórakozása volt ez a háborúellenes irodalom, akkor ajánlom: olvassa el az amerikai „firkászok” két igaz háborús apokaliptikát keresztülvilágitó regényét. Itt elsősorban Upton Sinclair fényalakjára: Jimmie Higginsre gondolok. A másik könyv sokkal ismeretlenebb. John dos Passos „Három katoná”-ja megdöbbentő képet ad a „demokratikus” amerikai hadsereg „ember-állat”-kinzásáról.

Ezek lennének a valóság könyvei, melyek nem divatból, businessből látták meg a háborúban szétmarcangolt kreaturát és nem a magány sarkaiból fáklyáztak pacifizmust, humanizmust. Romain Rolland „Clérambault”-ja – legyen bátorságunk bevallani – hiába minden, ma már csak szobaemberek csendes bibliája, lelkiismeretkönyve, de a vér hiányzik belőle: az élmény közvetlensége és csodája. Mert, ha az alap vérre vált, akkor az egyszerű ténytudósításon túl, a vér valóságcseppe még az álom felelőtlenségében is pozitivitás. Lásd Wieland Herzfelde álom- és valósággörcsét: „Tragigrotesken der Nacht”. (Malik) Gyerekfantázia és gyermekmerészség látszólagos érthetetlensége mögött a pozitiv pokol, a háború, a kreaturális félelem minden realitása vonagló élettel gyurja a masszát: a mát. Az irreálitás, az álom a groteszkség létráján hihetetlen magasságokba tornászik, hogy ott mindenki által láthatóan bukfencet vetve – nevettetőn – hirtelen valóságba zuhanjon. Alom valósága: a tudott dolgok álomba kényszerítése, hátha így – mégis elhiszik, meglátják őket. Mert az ember inkább hisz az álomnak mint a legvéresebb, legkegyetlenebb bőrére menő valóságnak.

A háborús írások ez első aktuális korszakát stílszerűen Herzfelde álomkönyve zárta le. Új kor jött, új tíz év: érdekes, küzdelmes, piszkos, lázas béke.

(Folytatjuk)

Forrás: Korunk, 1928 Október