Emberek a háborúban / 2

(Az új háborús regény)

Az élet tempója hihetetlenre fokozódott, a háború lidérce eltünt és a Kellog paktum már csak aláhúzza, nyugtázza, dokumentálja ezt a kiérlelődött átmeneti szituációt, amikor még vannak emberek, osztályok, kik örömös elfeledkezéssel, kritikátlan naiv békehittel nyúlnak az élet ötperces illúziója után. És csodálatos: épp ebben az időben, a béke kilencedik-tizedik évében, amikor már sokan nem is gondolnak háborúra, egyre-másra jelennek meg háborús regények. Konjunktura? Nem. Hadvezérek, csatanyerők és csatavesztők, államférfiak, kalandorok, élő és bukott nagyságok mind elmondták, eldadogták, elpompázták mondanivalóikat. Minden kis tollforgató megírta a maga háborús novelláját, csak az író, az ember, aki legnagyobbrészt ténylegesen is megélte a háborút, hallgatott. Fülelt és várt, hordozta ezt a rettenetes gyümölcsöt, míg csak egy szép nap teljességében világra nem kristályosította. Megszólalt újra és máskép. Amikor megvolt a távolság, a távlat, amikor lehullt minden pillanatnyi fontosságú élmény, amikor csak azt lehet elmondani, amit el kell mondani, amikor azt elhallgatni, amit el kell mondani, egyenlő lenne a bünpártolással. Konjunktura? Nem. Megérzés. Az új ölés előnapján az emlékek elemi szükségszerűséggel törnek fel és nyernek életjogot. Amikor már mindenki más megszólalt, feltör az egyedül illetékes hang: „Én vagyok az ismeretlen katona. Én is hozzá akarok szólni ehhez a témához. Nekem is van mondanivalóm.” És az ismeretlen atom, a kreatura feltámad, a költő életet önt belé és a kis létpetty világot renget, lázít tíz év múlva is, maradék nélkül a legtökéletesebben megoldott, legtisztább háborús regényben, Arnold Zweig könyvében: Der Streit um den Sergeanten Grischa (G. Kiepenheur, Potsdam) Grischa, az egyszerű orosz altiszt egy lengyelországi német fogolytáborban hall valamit a közelgő orosz békéről. Megszökik. Sokáig él egy erdőrengetegben elvadult, elszabadult cimborákkal és egy nővel, aki szereti és aki, hogy Grischát hazajuttassa, egy épp elhullt orosz katona legitimációjával látja el. A front közelében azonban elfogják. És az Oberst-Kommando rendelete szerint minden szökevény, aki három nap alatt nem jelentkezik, haladéktalanul hadbíróság elé állítandó és 24 órán belül, mint kém agyonlövendő. Ez lenne a sorsa Grischának is, de az élő test állati vinynyogással és küzködéssel birkózik a másikkal, a halottal, kinek nevében halálra van itélve. Grischa felszabadulón kinyögi az igazságot, telefondrótok hozzák is az igazolást, de az akták sorsa – Bjuschew alias Grischa – nem olyan egyszerű. A hadbiróság úgy müködik, mint egy fogaskerék. Ha egyszer bekapott valakit, csak mint hullát engedi ki a fogai közül. És megindul a küzdelem. Telefonbeszélgetések, drótok, akták, paragrafusok és egy ember, egy ártatlan ember puszta élete! És akadnak, akik védőn állják körül ezt az életet, egy emberséges hadbíró, aki ellenállásra tüzeli az emberséges öreg tábornokot, a hadosztályparancsnokot és többen, majdnem mindenki Grischa közvetlen közelében. De velük szemben ott a főparancsnok, a tekintély, a gépezet; a hadijognak ennek a 18. századból itt maradt anachronizmusnak a teljessége és a Grischa eset emberi vonatkozásában, nem elég, jogi vonatkozásában kénytelen utat engedni a katonapolitikai szempontnak. Az öreg generális mindent elkövet, megalázza magát, de Schieffenzahn generalisszimusz kérlelhetetlen: „lehetetlen, hogy egy ember, egy kém, egy lázító, egy büdös bolseviki, még mindig éljen.” Szegény Grischa mindezekről persze semmit sem tud, bízik a generálisban, aki „életajándékozón mosolygott rá” és csak akkor sikolt fel, amikor tényleg is meghúzzák a hurkot. És ekkor valami lázas segíteniakarásban mindenki ott van körötte, a csak-katona, a generális adjutánsa valami deliriumos nekifeledkezéssel egyszerűen megakarja szöktetni, de Grischa már nem megy, már csak annyit tud: őt a cár Szentgyörgy-keresztes katonáját sokan fogják nézni, tehát: bátran kell fogadni a golyót. És a paragrafus golyója, a hadijog golyója pontot tesz egy élet után. Történt pedig mindez (és a Grischa eset nem kitalálás) oly időben, amikor„a hatalom szülte a jogot és az egyes ember tetű volt, élete semmi volt”. Egy ruszkival több vagy kevesebb?! Nagyobb dolgokról volt szó: fegyelemről, dicsőségről, birodalomról, a legfőbb Hadúrról. Grischának pusztulni kellett, zavarta, kompromitálta a gépezetet, senkivé kellett gyilkolni! Ennyi történt. Sovány mese, egy egyszerű ember halála. És mégis ez a könyv, a maga zsufolt és egyetlen egy felesleges szó nélküli 552 oldalával, a világháború eddigi legszemtépőbb, legteljesebb, legtisztább regénye. Nem dübörögnek csaták, a borzalmak elmaradnak, húscafatok nem repülnek, emberi felháborodás nem jajong, az író nem lázad, nem gyűlöl, nem vitatkozik, nem magyaráz, nem vádol, nem véd és mégis – egy ember élete és halála jobban világit, égetőbben, mint a tizmillió halott összessége. Egy egyszerű, orosz fogoly, kinek nincs köze semmihez, amit ez a háború jelentett és aki mindennel egy lesz: kozmoszba gyürüző atom: világító fáklya. Túl békén és háborún az ártatlan ember. Itt a regényben vádlón és védőn, kristálytisztán: a kreatura életjoga, szentségei Az új háborús regénynek ez a kreaturális eredménye nem véletlen. Az egyszerű primitív emberi – vádlón és okfejtőn helyezkedik szembe a legraffináltabb háborús gépezettel. A háborús piszok, vérfertőzés, rugás atomja: az ismeretlen katona pozitív kollektivitása – győztes monumentalitást jelent: kreaturális igazságot. És ez az igazság egy hihetetlen tényt árul el: ennek a háborúnak nincs, nem volt és nem lesz mítosza. Nem lehet, mert nem volt kreaturális etosza. Amit erkölcsi erőnek, mitosznak hittek, az – szélütött szánalmas grimasz.
Konstantin Fedin itt már tárgyalt regényében (St*/ádte und Jahre, Malik, Berlin), mely a háborús Németországot és a forradalmi Oroszországot: évek és városok filmjét pergeti, találjuk a következő dokumentumot: Amikor Lengyelországban a németek rövid tíz nap alatt 12 várat és 22 várost foglaltak el, Bischofsbergben néhány gimnazista összeállt és tanáraik vezetése mellett megolvasták a várost diszítő zászlók számát. Az eredmény: minden egyes házra 9.37 zászló esett. De ez tévedésnek bizonyult, mert egy öreg ember jött lélekszakadva, aki magából kikelve ordította: „Önök tévedtek, súlyosan tévedtek.” Az öreg ur kontrollkép összeszámította a lobogókat és akkor kisült, hogy minden házra 9.29-ed esik. A diákok tehát a város hazafias becsületét 0.08-dal kisebbítették. – Ime a híres acélfürdő, az etosz, a mitosz, az alap: semmi. És ezt a tragikus és távlatban már nevetséges semmit szenvedte egész teljességében a kivezényelt géprész, az idegen muszájt szolgáló idegen test, idegen ember, aki pedig én lennék, te voltál és ő volt egy a sok közül. Egy a sok közül: Soldat Suhren – Georg von der Vring regényében (I. M. Spaeth, Berlin). Valaki, akit szintén elkapott a háborús gépezet, először a kaszárnya, „ahol az ördög bűzlik”, egészen addig, amig Suhren-Vring önmagát nem kérdezi: „És mi maradt Suhrenből? Semmi.” Vring a közvetlen megélést kristályosítja Suhrenben, De ez a közvetlen megélés az idő távlatában annyira teljes lesz, hogy a regény végeredményében az ismeretlen katona kollektív regénye lesz. Amit Barbusse, amit Unruh nem tudott adni pátoszában és zsufoltságában, azt Vring kollektivitásra fokozott önélménye vetiti: a közvetlenséget adaequat expresszióban, tíz év konturerősségében. A nagy pergőtüzek, borzalmak megint elmaradnak, a világháborút nem látjuk, csak az apró tűszúrásokat, a gépezet piszkát, olaját, a fütők: az ágyútöltelék emberek életét, de ezenfelül még valamit: az embertelenségbe lökött ember összeszorított szája fölött valami elpusztíthatatlan mosoly: a kreatura öntudata, az együvétartozás – 8 ember, egy raj – élni iparkodása, primitiv, ravasz védekezése. Kaszárnyák, menetelések, Északfranciaország, Volhynia. Szinek, szépségek azért is, a táj és az ember védő ölelkezése, otthoni őrző szeretet melege, viziók, álmok, vágyak és valóságok, brutalitás, csizmarugás és füstölgő falvak, aztán a csata, menekülés, körben holtan és sebesülten a pajtások. Korházvonat. Egyedül. Mi maradt Suhrenből? Semmi. – Valami mégis: egy könyv, ez a regény, mely a géprészt, az embert, a katonát kollektív valósággá színezi. De ez a szín nem primérjelentőségű, (a regény egyik hibája, hogy sokszor primérszerepet zsarol) a regény távlatsugárzása más forrásból táplálkozik. Az egymáshoz kényszerített kreatura ize, szaga, verejtéke áttör az egészen, a kreatura áldott állatmelege fűti, járja át a könyvet és avatja igaz emberivé, humor és bakafántoskodás dacára is S. O. S.-é. A regény negatívuma az emlékdédelgető álldogálás, holott tíz év mulva ép az önélmény zsufoltsága kategórikusan követeli a riportázst. Lásd: Markovits Rodion háborús regényét: Szibériaigarnizon (Kolozsvár).
A riportregény (a regény mai miszsziós formája): igaz, szükséges meglátás, élmény közvetítése. Pontos vádló, vagy lelkesítő valóság – döntőn ható, szuggeráló formában való rögzítése. Tartalomban mindig kicsit váratlan, döbbentő, leleplező; egy ismeretlen valaminek a tudósítása, vagy egy eddig ismert valaminek egész új színben való feltüntetése. Markovits Rodion sohse fárasztó teljes részletességgel rögzíti a tiszti fogoly útját a fogolytábor életét és – tragikarikaturás apokaliptikát hazudtol: a tiszti fogság nimbuszát. Markovits regénye kollektiv riportregény. Az érthetetlenségbe lökött kreatura mozdulatlanságra zsibbadva, csodálkozva ébred és abban a pillanatban menekülőn és kérdezőn körülkóstolja, körülkeringi az egész világot minden kis jelentéktelenségében és nagy érthetetlenségében. Az egy pillanat felvevő közében villanásra: csodálkozásra, miértre és felismerésre gyűl össze minden hirtelen összegondolt, asszociált földi, emberi történés. És ez a mindenbepróbálkozás és az egy pillanat kis történését egybekavaró világürbe száguldó riportfrazeológia – itt a regényben belső lüktetéssel, vállaló szív-vérmelegítéssel kollektiv értelmet nyer. Jogot: kozmikus markolás természetességét. – Felőrlő semmiévek, fülledtségbe, vérgőzbe, tömeghalálba csúszott rettenetes élet után a fogoly kultur Európa határára lép. Sikoly: hisztérikus és imábaolvadó: „Emberiség! Hét év óta elszakadtam Tőled! Hogy birok felnézni Rád? ” És nézne és nem lát semmit. Emberiség? Egy még lehetetlenebb, grimasszosabb garnizonélet, mint a szibériai kisebb, de mindent megmutató garnizon. Az igazság Markovits Rodion egészen közönséges, keserű, fanyar monológja: „Hogy van ez az egész élet? Ötér túró az egész, vagy valami finomabb?” És ez a mondat nem újságirócinizmus, nem kávéházbölcsesség, de megszenvedett, megteremtett igazság. Egy élet igazolja: egy regény, magyar regény, mely kicsit talán – világregény.

(Befejezése következik)

Forrás: Korunk, 1928 Október