Emberek a háborúban / 3

(Az új háborus regény)

Az új háborús regény kategorikus követelménye a teljes megélés, a maradéknélküli átélés. Ahol ez hiányzik, elmarad a kreaturális megnyilatkozás és a regény kivédhetetlenül papirosszegénnyé sülyed. Kinos aktuálitással bizonyítja ezt Egri Viktor új könyve: Fölkél a Nap (Irók Kiadóvállalata, Bratislava-Pozsony). A rettenetes cím már egymagában is papirosregényt sejttet, a tartalom és a levezetés mindenben igazolja a gyanút. Pedig Egri Viktor őszintén adni akart valamit: teljességet: egy ember életét kisgyerek korától, egy munkás életét, egy lélek tépelődését, életet, mit derékbe tör a világháború és az utána következő kor: emberét egy gyilkos gesztusba is belelovalja, hogy utána lirai megoldással (ürességgel) új embert faragjon belőle, nap felé menetelőt: irodalmi figurát. Adva volt egy munkás, egy háborús ember, de Egri csak regényírói közösségben volt vele. Az eredmény: egy jól megírt, sémára huzott regény. Ezenfelül: semmi. És főkép nem az, ami lenni akart minden görcsös akarásával: háborús regény. Nem lehetett, mert életet nem ad, élményt nem közvetít és így a tárgyalt háborús regények kreaturális kollektivitása mellett idegenül, lehetetlenül hat. Hiába hord össze vért, szennyet és piszkot is, végeredményében mégis csak sterilizált irodalom: papirosregény. Vannak, akiknek ez kell és így kell, vannak akiknek az irodalmi megoldás fontosabb, mint a kreaturális megnyilatkozás. És így nem csoda, hogy vannak, akik undorral tagadják meg a cseh Jaroslav Hasek: Svejk-jét (A. Synek, Prága). Pedig Svejk ma már világirodalom. Hatásában is elérte az aktuális (és intellektuális!) maximumot a berlini Piscator szinpadon. Mindenki meglátta, megértette az antimilitarizmus eredeti népi, bárgyuságában okrahibázó világító hősét. És állítólag ez a hiba: ez a kreaturális ráhibázás, ez az orrfacsaró létezett és létező bűz, a háború minden szennye, amit Svejk isteni bárgyusággal nevet elénk. Ez persze nem könyvirodalom, de igazi organikus föld- és embertalaj: népirodalom. Mai jelentőségében: a szégyen nélküli igazság. A jámbor buta ember, a kreatura természetes védekező öntudatlan forradalma minden ellen, ami igába baromítja. Eredményében: a világháború kozmikus népi, kreaturális likvidálása. A szent irodalom persze ilyen profán egyszerű betörést nem engedhet meg és egyre többen akadnak, akik mindenáron ki akarják kergetni a művészet területéről Svejkot, a mocskos beszédű, igazbeszédű monstrumot, aki bárgyu, buta az okosságig, naiv és természetes az őrültségig. Ez az ereje, de ez a titka is: ez a kreaturális természetesség, mely együtt röhög és tántorog és mely mégis mindig különálló, mindig szűzen talpraeső álljféljancsi: valaki, aki idegenül került bele ebbe a komédiába, valaki, akinek alapjában véve semmi köze az egészhez. Svejk: elégtétel. Egy szegény életbohóc gyermeknaivsága véglegesen aláaknáz, lehetetlenné tesz minden embertelen, háborúsan csikorgó gépezetet. A buta kreatura felette áll mindezeknek, lebeg felettük, mint egy angyal, mindent elárulón, mindent kikotyogóm Svejk több, mint irodalom, mert eredménye: megismerés. Az a megismerés, amit Svejk szóhandabandázása kivetít. Mindent lehet cáfolni, megfojtani, lekenyerezni, börtönbe dugni, semmivé hazudni és semmivé nevetni, de Svejkot – nem. Ebben a pillanatban angyal ő: repülő baka, új Sancho Pansa szárnyakkal, kivédhetetlen, terrorizálhatatlan, cáfolhatatlan, mert alapja a földi, kreaturális kinyilatkoztató és vádló igazság. Az új háborús regény nem közvetíti, nem adhatja a győztes örömujjongását és a vesztes igazságkeresését, szomorúságát. Egyetlen pozitívuma és. értékmérője: az emberi közös vádló igazság. Ez a vádló igazság a legnyiltabban, legakaratosabban, agitátórikusan, Johannes R. Becher antimilitarista háborús regényeiben jelentkezik. (Der Bankier reitet über das Schlachtfeld – és (CH CL = CH3 As (Levisite) oder der einzig gerechte Krieg. – Agis Verlag, Wien). A mottó Zola mondata: „Nem tudok hallgatni, mert nem akarok bűnrészes lenni.” Becher tudja az igazságot, azt hogy két háború között állunk. Az egyik a volt, a másik a még borzalmasabb, a gázháború. Becher, a volt világháborút a maga tetszhalottságában kapja torkon és az elpihent, a holt csatateret lükteti szemtépő életre. A cím mindent elárul: Bankár vágtat a csatatéren! Az amerikai bankár a pénz fejedelme, a világ ura üdülésre áthajózik Európába és Franciaországban a Csatatérértékesítő Vállalat által nagyszerűen megszervezett csatatéri kirándulás során ő is megnézi a teljes eredetiségükben meghagyott harctereket, a turisták új Mekkáját. És itt egy ordító vízióban Becher meglátja a bankárt: a csatatereken lovagló, vágtató pénzistent, a háborút. Nyöszörgők, haldoklók és hullahegyek hekatombáin át vágtat ló és lovasa, a megelevenedett apokalipszis: a világkapitalizmus a háborús ok! Becher másik regénye már nem a tudott és tetszhalott dolgokat eleveníti, de teljes tudatossággal és meglátással a jövő „humánus” háborút: a gázháborút. A vádló igazságnak pozitív alapokon kell nyugodni, az író meglátásait és jövőképeit nem rázhatja ki az újjából. Becher tudományos fel készültséggel, okmányszerűen dolgozik. A gázháborúra vonatkozó minden adatot, dokumentumot, titkot és irodalmat gondosan felhasznál. Aki nem akarja hinni a jövő rettenetét vagy kisebbíteni akarná, az a jegyzékbe foglalt forrásmunkák nyomán akármikor ellen őrizheti Becher vádló igazát. De Becher mégis csak költő elsősorban és őszintén vállalt és izzón hirdetett harcos etikája a könyv minden sorát harcra fűti, ordító figyelmeztetéssé, könyörgéssé, vagy átokká lobogatja. A könyvnek ez a vitális lobogása ugyanakkor azonban természetszerűen a regény teljességének lesz a kerékkötője, mert a lényegesre beállított közlőforma, mondjuk a regényriportázs, így védhetetlenül manifesztummá szürkül. De hátha így kell és ez kell? A volt háborút ma már nem lehet manifesztumokkal elintézni, a szemtépésre pozitív kép kell: megélt és átélt valóság. A jövő háború bizonyítására még nem áll po zitív kép a rendelkezésünkre. Itt a szónak van primérszerepe: hitetni kell, szólni, figyelmeztetni, ágálni, manifesztálni, hangoskodni. A manifesztumnak is megvan a maga missziós szerepe. A volt háború embertelenségét először manifesztumok tudatosították. A tizenhetes-tizennyolcas szavak ma már el múltak, elszürkültek, de missziójuk, felrázó tényük tagadhatatlan. A manifesztum mindig aktuális harci eszköz. Ha most – pontos adattárral – meg szólalt az első regénymanifesztum, akkor ez az egy tény egymagában is cáfolhatatlanul jelzi a közeledő világháborút, a másodikat, a kikerülhetlent – Kellog-paktum, leszerelési konferenciák dacára. (Stósz)

Forrás: Korunk, 1928 Október