A házunk feletti hegy hasába temetik az elhunytakat. (Itthonról indulva a falu központjába, rövidített utunk a temetőn át vezet.) Ez a tény, hogy a temető mellett lakom, nagymértékben hozzásegít a szellemeskedéshez, de amit most akarok leírni, az a tesómhoz, Jóskához kapcsolódik.
A temetőkapu belső oldalánál, a legelső hantok között van két alacsony növésű meggyfa, melyek minden nyáron teremnek.A vérszínben virító meggyekre egyik délben ráakadt a tízéves tesóm, amint négy korabeli barátjával bújócskázott a síroknál. Nagy kísértés kezdte őket gyötörni, de nem merték leszedni, mert féltek a halottak bosszújától. Ugyanis azt mesélték nekik az öregek, hogy a temetőből nem szabad semmit ellopni, mert az a halottaké, és ha csak egy szál virágot is ellop valaki, azt aznap éjjel elviszik a csontvázak, hogy szappant főzzenek belőle.
Nem nyugodhattak, amíg nem szedtek belőle. Megegyezték egymás közt, nem szedik le az összest, maradjon a halottaknak is, és otthon mielőtt lefeküdnének, nyári almát raknak a párna alá, hogy cserébe odaadhassák a szappanfőző csontvázaknak. Egymást bátorítva, reszkető inakkal mentek az egyik meggyfa alá. Tesóm, a többiek biztatására felmászott a fára, ahol megkóstolt egyet a vérpiros szemekből. Amíg e műveletet véghez vitte, a többiek figyelőztek, nehogy lerohanják a csontvázak.
– Van-e érett? – kérdezte Ignác.
– Nem savanyók – felelte Jóska.
– Hozz vagy két pirosat, na! – szólt ki egy kísértetiesen rekedtes hang, a kapu sarkánál levő, gazzal benőtt sírból.
Jóska ijedtében leesett, rázuhant a fa alatt álló, megdermedt Fülöpre. Másodpercek múltán, erejüket összegyűjtve inaltak haza. Nem szólva egymáshoz, rémülten száguldottak befelé a hegyoldalból.
Délutánra újra összekerültek, de nem mertek a temetőbe menni, inkább focizni kezdtek az út porában. Néhány percet rúgódták a bőrt, amikor a temetőbe vezető ösvényről ismét felhallatszott a rekedtes hang, majd látták feléjük közeledni a falu kovácsát – hóna alatt egy megtört kenyérrel -, aki megrészegedve énekelte: „felmegy a legény a fára, a meggyfa tetejébe…”

A szerzőnek nemrég megjelent prózakötetéből (Elrejtett névjegyek. Pallas-Akadémia, Csíkszereda, 2014)