Savanyú

A kegyelmes úr belép hivatalába. Bundája zsebéből narancsot húz elő, s a kapus három és fél esztendős kislányának küldi. Másnap a kapus felesége szépen felöltözteti, kézen fogja a kislányt, s a kapusfülke előtt várják ketten a kegyelmes úr érkezését. A kegyelmes úr megérkezik.
— Köszönd meg szépen a kegyelmes úrnak a narancsot, amit hozott – biztatja a kislányt az édesanyja.
Az egyébként roppant barátságos Bözsikének azonban most semmiféle nógatás nem használ. Anyja szoknyája mögé búvik. Még a fejét se dugja ki.
A kegyelmes úrnak rosszul esik ez a barátságtalan fogadtatás: megszokta, hogy amerre jár, ahová néz, kedvesen mosolygó arcok fogadják.
— No, Bözsike – mondja sértődötten —, ha nem köszönöd meg, nem hozok többé narancsot.
— Ne is hozzon, — fakadt ki a kislány, s morcos arcocskáját kidugja anyja szoknyái mögül. – Olyan savanyú volt, hogy még. (Pesti Hírlap, 1934. február 2., péntek)