„Várban nem kell repülő”

Zászlólengetés á la chinai propeller. – Tragikomikus repülő-elhárítás. – Tisztiszolgák a háztetőn. – Beck Péter mégis elrepül. . .

A legfelsőbb hadvezetőség azt tartotta, hogy várban nem kell repülőgép, különben sem tudna ott startolni (?), mert mire körözés közben magasabbra jutna, a körülzároló ellenség régen lelőné. Mondanunk sem kell, ezt az álláspontot is fényesen megcáfolta a gyakorlat, mint annyi más – a háború elején elfoglalt – bölcs vélekedést.

A vár ostromának második felében került ugyanis már néhány repülőgép a városba. Igaz, nem sok köszönet volt bennük, mert elavultak voltak s ami a legnagyobb hiba, szikratávírókészülékük hiányzott. Este világító pisztolyokkal, nappal színes zászlókkal jelezgették a megfigyelendő ágyúk bombáinak helyzetét. Az egész úgy festett – a zászlóintegetés -, mint a Dunán, ha két propeller megy el egymás mellett. Csupa megszokásból integetnek egymásnak irányt. Valahogy ennyi értéke volt itt is a zászlólengetésnek… Az oroszoknak annál több repülőgépjük volt. Szinte naponta került egyik-másik a fejünk fölé. Operettbe illő jelenetek játszódtak le ilyenkor. Egyetlen repülőgép-elhárító, repülő-vadász ágyúnk nem volt.
Erre különös berendezésű, nagy elhajlási lehetőségű, gyorstüzelőágyú való.
Ha egy-egy repülőgép az ellenség felől megindult, a megfigyelők jelentették. A belső vármag kiemelkedő részén, az öreg Tatár-dombon kezdődött a játék. Az ide felhurcolt üteg elkezdett durrogtatni. Utána a váröv minden ütege. A bakák kiálltak az útvonalakra és puskáikat sütögették fölfelé. A vár kevésszámú gépfegyvere szinte mind hasonlóképpen megszólalt. Przemysl városának utcáin ilyenkor feketéllett a nép. Az sem zavarta őket, hogy ezzel a legjobb célpontot nyújtották. Sok naiv ember pisztolyával vadászgatott a közel 2000 méter magasan repülő gépekre. Hogy jobban elérjék: a háztetőkre mászkáltak. Különösen a tiszti szolgáknak volt ez nagy mulatság, mert ilyenkor büntetlenül sütögethették el – gazdáik pisztolyait. Legalább elmondhatták, hogy ők is voltak háborúban s lövöldöztek az oroszokra … Viszont így esett áldozatul egy napon két háztetőre mászó tisztiszolga: Fabrisin János és Bicher Togyer. Szemtanúi voltunk egy, még ennél is groteszkebb jelenetnek. Repülőt jeleztek a várnak. Alarmírozták a főtartalék bennlevő gépfegyverosztagait. Föl a Tatárdombra! Mire odaértek, a repülőgép már leszállott. Vissza a városba! Leszerelés … Új alarm … Újra ki a Tatárdombra! Lövés nélkül vissza… Néha háromszor egy nap. Ez volt a híres vár tüzérségi védekezése – hosszú hónapokig – az ellenséges repülőgépek bombái ellen. Körülbelül annyi eredménnyel dolgoztak, mint az a túlbuzgó harangozó, aki a Przemysli főtemplom toronyablakából sütögette el pisztolyait – az ég felé. .. S ez a tömegőrület néha órákig tartott, anélkül persze, hogy egyetlenegy orosz repülőgépet csak meg is tudtak volna közelíteni. Alkalmas fölszerelés híján játszogatott velük Przemysl várának szomorú őrsége… Mondottuk, kevés gépfegyver volt. Az 55 kilométer hosszú öv-vonalra és a további 30 kilométer előtérállásra beépítve 42 gépfegyver jutott. A honvéd hadosztálynak volt 22, a várbeli főtartaléknál is volt 60-70 darab gépfegyver. A harmada mindig javítóban. Minden 2-3 kilométerre állott tehát egy géppuska. A kitörések támogatásához a várparancsnokság ugyanezt a tüzérségi segítséget adta: a 9 centiméteres kaliberű, 1875. évből származó ágyúkat, amelyek elé kis mokány galiciai lovacskákat fogtak – kötélszerszámmal. Ha hozzávesszük, hogy a lőszerpótlást a legtöbbször ökrös, jármos szekereken hozták utánunk – autókról szó sem lehetett – úgy körülbelül a búr háborúról szóló leírások fedik a Przemysli várőrség hadászati berendezkedését. Aknaharcról, kézigránátokról s hasonló, másutt annyira normális segédeszközről errefelé még csak nem is igen hallottunk. Fényszóróink alig voltak, azok is régiek. Kis, játékszámba menő világító pisztoly ócskák pislogó fénye mellett kellett ezt a – ellenséges rohamok elől még kellő drótakadályokkal sem védett – várat tartani. Majdnem sikertelenül…

Most abesszíniai ágyúparkunk tökéletességének jellemzéséül el kell mondanunk még egy borzalmas esetet, amely a VI. erőd előretolt Helicha-őrségén történt az 1915. év elején. Egy „modem” 1880-as, 18 centiméter kaliberű ágyút küldött föl ide a várparancsnokság a városi arzenálból. Az addig használt 1880. évi 15 centiméteres ágyúk ugyanis teljesen kikoptak, závárzatuk lötyögött, irgalmatlanul „szórtak”, a saját gyalogságot „eredménnyel” veszélyeztették. Az ellenséget pedig sehogy. Végre kicserélték őket. Jöttek az „újak”. Próbabelövések. Egypár sikeres. Azután „bennül” a lövedék, hiába rángatják a „zündli”-t, nem sül el. Tüzérségi előírás: zündlit cserélni, újra lerántani, puskaport cserélni (kis zsákocskákban van) és így tovább. Minden hiába … Előírás: elölről rudat bedugni az ilyen régi ágyúba, a „megkrepált” lövedéket elölről visszalökni…

Beck Péter bácskai tüzér, az üteglegénység „négyese”, kötelességszerűen megragadja a rudat, – svábos k u. k. dialektussal a „Hébbám”-ot, – az ágyúcsövet pedig gépezetével lehajtják. Beck a rudat elől bedugja, rácsimpaszkodik, előrelöki a lövedéket, a závárzat felé. Irtózatos dörrenés, a szokott lőporfüst, az ágyú a maga normális 5 méterét visszaugorja. A füst eloszlik: Beck tüzér és az emelőrúd eltűntek… Két nap múlva kirohanás Helicha előtt. A visszavonuló oroszok lövészárkának drótakadályain kék rongydarabok ágyúcsöves tüzérgombokkal és húscafatok: Beck Péter földi maradványai… Przemysl, modern erőd abesszíniai ágyúparkja, de sok Beck Pétert evett meg …

In: Lévai Jenő: Éhség, árulás, Przemysl. A Magyar Hétfő kiadása, Budapest.