Rejtő Jenő emlékére

„A szép nőket hagy­juk meg a fantáziátlan férfi­ak­nak” – mond­ja Proust vagy egyik sze­replője. Ezek sze­rint a jó rend­sze­re­ket hagy­juk meg a fantáziátlan em­be­rek­nek? Én már kétféle rend­szert megéltem, és még min­dig csak for­ga­tom a fe­jem, igaz, másképp. A kettő nem ha­sonlítható össze, hisz lám, azt mon­dok, amit aka­rok, nem visz büntetőtábor­ba sen­ki, de mind­egyik mellé kel­lett egy párhu­za­mos világ, me­lyet az em­ber magából épített fel.

„A hi­deg bekövet­ke­zett, ha­tal­mas hó esett éjsza­ka, egyes, pesszi­miz­mus­ra haj­la­mo­sabb ve­re­bek meg­fagy­tak.” – írja Ba­jor An­dor, és ez is jó poén kétségte­lenül. Az azon­ban világos, hogy sem Rejtő, sem Radnóti nem a pesszi­miz­mus­ra való haj­landóság mi­att pusz­tult el. „Csak az nem fél, aki­nek nincs fantáziája!”, vágta oda egyik barátjának az előbbi a féle­lem dur­vaságával. De hát zu­hanó repülőgépen nin­cse­nek fantáziátla­nok.
Egy író azt hi­szi, ugyan mi mást is hi­het­ne?!, hogy aki­nek fantáziája van, az rossz em­ber nem le­het – a történe­lem azon­ban írói orrára kop­pint. Sem a kom­mu­niz­must, sem a náciz­must nem le­het fantáziátlan­nak ne­vez­ni, különösen a bűnök terén. Hogy ak­ko­ri­ban ki­nek mi­lyen bűnt találtak, azt bármely al­kotó meg­iri­gyel­hetné. Rejtőnek jó nagy, ökölvívástól el­tor­zult orra volt, ám ezt a kop­pintást az sem bírhat­ta ki.
Sze­retnék veréb len­ni a me­leg­ben.

Forrás: eirodalom.ro