A szomszéd házát elhagyta a hazaszeretet. Tulajdonosa Svájcban él. Eladná, de a svájciak eszével gondolkodik. Amennyit érte kért, annyiért nem vásárolja meg senki. Csak a kért összeg felét ajánlgatják. A főút mellé építették, még a második világháború előtt, majd a rendszerváltás után egy ugyanakkor téglaépülettel bővítették ki az égetetlen agyagtéglából emelt házat. A törvénytelenül száguldó, nehéz teherautók össze-vissza repedeztették a falakat. Az állandó autózaj, a földrengésszerű házremegtetések leszállítják az épületek értékét. Csak a csendes szavak tiltakoznak, ismételgetik magukat. De nem hallja meg senki. Az államvezetés nem is akar tudni róluk. Kárpótlás? Ugyan kérem. Ez Románia. Utcai tiltakozás, útlezárás? Erre a szintre még nem jutottunk föl. A szomszéd ház értékét, szomorú sorsát talán még jobban megpecsételik a tolvajok, a betörők. Ebből aztán bővelkedik a község, akárcsak az ország és fővárosa, ahol a legképzettebb tanítómestereik tevékenykednek. December 23-án reggel átnéztem a kerítésen, és látom, hogy az egyik ajtó nyitva van. A „svájci szomszéd” ideadta a kapukulcsot, hogy vigyázzak a házára, holott ő is tudta, hogy a mostani világban egy elhagyott, lakatlan házat, ha épségben akarja viszontlátni az ajtókat, nem lenne szabad bezárni, akárcsak háború idején, mert betörik őket a nagyon kíváncsi, enyves kezű személyek. Túlmentem. Mind a négy szobaajtót szétverték, de nem akármilyen fölszerelésekkel. Fölkészültségből tízes osztályzatot kaphatnának. Igaz, hogy ezek a tolvajok, betörők nem lopnak olyan milliós értékeket, mint a példaadó bukaresti társaik. Megelégszenek egy székkel, mosógéppel, láncfűrésszel, vízpompával, egy-két kacsával, egy malaccal, egy báránnyal…Az egyik háznál fölakasztották a kutyát, és elvitték a tyúkokat. Éhesek voltak. A kutyára haragudtak.
Nem tudom, hogy mit vihettek el a szomszéd betörői. Kerestem a rendőröket. A rendőrség ajtaja zárva volt. Legtöbbször zárva tartják. Talán ők is félnek. Vagy hazamentek? Az egyik egy ingázó rendőr. Talán a másik is. De őt sem találom. – Ahá! Nincs itt a rendőrség kocsija. Elmentek. Talán terepen vannak – gondoltam. Bementem a polgármesteri hivatalba. A polgármester valahol a hivatalos ügyeket intézte. Az alpolgármesterrel az utcán találkoztam. Telefonált. Hívta a rendőrt, a rendőröket. Nyárádtőn voltak. Egy óra elteltével megérkeztek. Bementünk az udvarra. Megnézték az összetört ajtókat.
– Elvittek valamit?- kérdezték.
–Honnan tudnám, hogy mi volt a szobákban?
Egymásra néztek, én őket néztem, ők engem és hallgattak.
– Írjanak legalább egy jegyzőkönyvet!
– Majd megírjuk.
És ezzel meg is oldódott községünkben a ki tudja hány századik betörés, lopás.
Arra gondoltam, hogy valamilyen úton-módon értesítenem kell a Svájcba élő tulajdonost. A telefont nem vette föl, pedig ahányszor próbálkoztam, mindig csöngetett. Aztán elküldtem a következő SMS-t: „Kedves Marika, a tegnap éjszaka betörtek a házadba! Mind a négy ajtót porrá zúzták. Nem tudom, hogy mit vihettek el a kíváncsi tolvajok. Megérkeztek a rendőrök. Benéztek a szobákba, és elmentek BOLDOG KARÁCSONYI ÜNNEPEKET. A szomszédod.”