Keresem a szavakat és a szó közötti állományt. Kinyerni belőlük a sárga boldogságot. Nem, vagy csak alig megy. Eljutok értelmezhetetlen összefüggésekig, mint mondjuk egy tányér pörkölt sárga galuskával a konyha viaszosvászonnal fedett asztalán. Ebédelés iskolába menetel előtt.De az iskola már nem boldogság; az iskola a gyermek hivatala, a tanító az állam képviselője; a katedra fölött jó esetben ott az ország színes címere, rosszabb esetben egy fénykép… egy arc, aki bejött az osztályba. De túl messzire mentem. Nem egy fél évszázaddal ezelőtti kor életérzését akarom megragadni, csak a homokból kiszitálom a nemesfémet. Maga a viaszosvászon se szép. Senkise találja szépnek. Talán kockákba rekesztett virágok ismétlődései. Akár a paplan. Az sem szép paplan; olyant lehetett akkor kapni, és voltaképpen minek kéne szépnek lenie? A boldogság nem a paplanban, hanem abban rejlik, ami a paplan és a lepedő között van, vagyis az álomban. Az újkori álmok nem olyan szépek: túlsúlyosak valahogy; könnyedségükben is ott a szomorújáték. Van például egy tolószékes rádióamatőr. Ennyi a valóságalap. Álmomban ezt a fiatalembert vágom ki tolókocsistól kartonból, színes sztaniolból karácsonyfadísznek, de ez már újkori álom, a kacatok, ruhakupacok, cédulák, por közé való felébredés „ígéretével”, de most tényleg nem a boldogtalanságról akartam írni.

Budapest, 2015. I. 13

1. Gergely Tamás:
   2015. január 14. 14:58

   Meg kell keresni a piros boldogságot, szerintem. Vagy a zöldet, talán egyik sem segít