Valamikor gyermekfejjel a művészetről álmodoztam, magasra tört a láng, lázban égett a röpködés.
Izzadtam heves napsütésben, áztam komor felleg alatt. Szárnyaltam szivárványos ég alatt. Válogathattam az alternatívákban: menni vagy maradni.
Induláskor nem működtek az útjelzők.
Itthon maradtam.
Szűkre szabták ruhám.
Sepert a szél, billent a kocka, a tartóoszlopok is összeomlottak. A nosztalgia bűvköre kitartásra buzdított.
Ma, kupolás fák alatt melengetem palettám csillagrendszerét. Fény vetül szememre. Könnyűvérű nászban ébresztem a szerelem gyümölcsét. A Nap fölissza édes mámorát a mának
Hajt az éj királya.

A szerző grafikája

Hegyek között járok, a szakadék felöl moraj hallatszik. Dörmög a görgeteg.
Meddig a remény?
Nem hagyom a helyem. Az édenkert csillogó sarából kiszedem a gyöngyszemeket, hogy asszonyomnak vigyem. De teherképtelen a híd, az út járhatatlan, s az „ígéret földje” is messzire ígérkezik. Mi lesz a gyöngyszemekkel?
Míg vergődöm a suta romantika kaptány-hálójában, lopakodó árnyak surrannak a csöndben. Foltos lesz a táj, s benne a hatalom mutogatja csápjait.
Megreked a pillanat.
A búzaillatú nyári éjszakában megfognak a hangok: magasak, mélyek. Megfognak a színek: tüzes szerelmek.
Színekkel díszítem a katedrális szürke falait.
Cinkos emlék nyomot takar.