Ha itt nézel, arra, és nagyon figyelsz, megtudhatod, hogy húrok vannak a térben. Szálak. Keresztben is, hosszában is. És csomók. Mint egy háló. Sok szál, rengeteg csomó. Annyira aprók a csomók, annyira semmi vékonykák a szálak, látni hogy is lehetne őket. De ott vannak. Ez tény. Mert az az állat, az a régi állat is, ami ott jön, hát soha nem ér ide. Ha szakítana a húrokból egyet is, foszlana az egész. Szétesne az idő. És egyszerre lenne minden, ami volt, van, és az is, ami lesz. Ideérne az a régi állat. Meg visszaröpülne az a madár, amelyik, nézd, arra, ott szálldos. És háttal szállna vissza. Hogy miképpen, hát azt nem tudom. Itt is lennénk, meg ott is, ahol tegnap jártunk, meg ahol holnap fogunk. Mindig, mindenhol, minden.
Ezért nem szabad pókfonalat szakítani. Pláne hálót.

Forrás: Andrassew Iván: Beszélések. Noran, 2002