Lányom betegségének kezdete, helyesebben a családterápia megkezdése után megfogadtam, hogy a gyógyulásáig szeszes italt nem iszok. Az a betegség néhány év után elmúlt, de követte egy másik. Egy súlyosabb. Tartottam fogadalmamat. Lányom abból is kilábolt, de akkor meg én kerültem ismét kórházba, kórházakba. Egy komoly műtétet hajtottak végre rajtam.
„És javaslom – mondta a műtétemet elvégző orvos, miután aláírta a zárójelentést, s recepteket –, hogy naponta igyon meg egy-két deci nemes vörösbort! Azt nem kap receptre, de Egerben biztos talál majd!” „És ne felejtse – búcsúzott a pirospozsgás, jó kedélyű ápolónő – a vörösbort!”

Hónapokig rágódtam mondataikon, mert tudtam, milyen következményekkel járhat, ha újra a pohárhoz nyúlok. Végül így döntöttem: 6 és félévet meg tudtam állni teljes absztinenciában, és gyógyító hatású a vörösbor, megihatom azt az egy-két decit.

Aliz, aki már jó ideje a Vallonban dolgozott, belépésemkor már a tonikos üvegért indult a raktárban álló üvegajtós italhűtőhöz, mert megszokta, hogy azt iszok, de leállítottam. Rendeltem.
– Egy fél gint és egy korsó sört kérek!