XVIII. Levél a börtönből (befejező levél)

Tisztelt Sanan-Tónió Úr!

A nagyenyedi állami börtönből írok önnek. Egy levelet engedélyeztek, és rövid vívódás után (a börtönszemélyzettel) úgy döntöttem, hogy Önnek írok. Hivatkoztam a koppenhágai egyezményre, amely szerint a fogvatartott nem akadályozható a levélírásban. De ők többen voltak. A főfoglárnak vita közben eltört az alsó álkapcsa (ez az ő foglalkozása mellett üzemi balesetnek tekinthető), ami az ő részükről hasonló érvek bevetését eszközölte, miáltal kegyetlenül elvertek, ami szintén ütközik a nemzetközi jog előírásaival. Foglyokat nem szabad bántalmazni. Ezért is kérem Önt, hogy az engem ért méltánytalanságokról legyen szíves értesíteni az ENSZ-et, a Biztonsági Tanácsot meg a Nemzetközi Írószövetséget. Mert a szellem emberét nem lehet fizikai erőszakkal legyőzni. (Kivéve, ha tizenötszörös a túlerő.)

Hogyan kerültem rács mögé? Mint már írám önnek, megéreztem, tudtam, hogy ügynök-kinézetű és jelentgető típusú emberek követnek mindenhová. Megtiltották, hogy én ezeket fizikailag bántalmazzam, és így sokat jelentettek rólam. Törött kézzel elég nehéz az embernek ápolni a vérző orrát, s közben jelentéseket írni szinte kizárt. Ezért kellett volna ragaszkodnom az általam hasznosnak vélt eljárási rendhez. És, Istenem, emberek vagyunk, mindenki tévedhet. Fölkeltettem a szervek érdeklődését, és már csak idő kérdése volt, mikor csuknak le, vagy utasítanak ki az országból. Amatőr módon besétáltam a csapdájukba, azóta is szégyellem. Díszes meghívót kaptam, angol nyelven, hogy a börtönigazgatóság fölkér, tartsak előadást a foglárszemélyzetnek mint nemzetközi hírességű író. Én meg bementem hozzájuk – és kattant a bilincs. Ekkora marha, mint én. Kevés van. Becsszó. Elvakultam a saját hírnevemtől. Önként bemenni a börtönbe! Ha ezt Piszkos Fred meg a többiek megtudják!

Itten mostan van időm gondolkozni. Mindenről. Akár öt évet is kaphatok, mondta az államügyész. Súlyosbító körülmény, hogy rovott múltam van, és megrongáltam a berendezést. Meg a főfoglárt. Meg álomrend ellen való szervezkedés. Ezt mind rámvarrják. És amíg itt benn hűsölök, addig az önrendelkezés (autonómia) ügye is halasztódik. Fejétől fosztották meg a szervezkedést. Tudták ezek, kit kell rács mögé tenni! Pedig már elindult a tevékenység, és ígéretesen alakultak a folyamatok.

Ez a levél kicsempészés útján jut ki a börtönből, ezért megírhatom Önnek, hogy milyen kezdeményezéseket tört derékba szélviharként a kormány, a titkosszolgálat és az aljas reakciós erők személyem ellen intézett orv támadása. Először is megalakítottuk már a SZEVASZ nevű szervezetet (Székely Erdélyi Vagyonvédelmi Alapítványok Szövetsége), amit a megfelelő jogi úton be is jegyeztettünk. Hogy hivatalosan létezhessünk. Ez igazából egy fedőszervezet, amely a lényeget takarja: az autonómiára törekedést. Választottunk vezetőséget, intéző bizottságot, ellenőrző testületet, végrehajtó szervezetet, operatív konzervatóriumot, lófőt, kuratóriumot, támogató kört, tanácsadó titkárságot és felügyelő konzisztenciát. A többi nem jut eszembe, de így mindenkinek jutott egy vezető pozíció a demokrácia és az egyenlőség jegyében. Mindenkinek van feladata, amit végrehajt és beszámol. Rövid működés után már több mázsa jegyzőkönyvvel rendelkezünk, amely biztos rejtekhelyen várja a szabadulásomat, hogy ismét a mozgalom élére álljak.

Itt a börtönben váratlanul szövetségesekre találtam, és tovább tudom folytatni hasznos tevékenységemet. Megismerkedtem két vidám szélhámossal, akik drogcsempészettel meg ilyesmivel foglalkoznak, amikor szabadlábon vannak, itt a börtönben ezt csak kisebb mértékben és szerényebb keretek között művelik. Na, ők a szakmájukból következően gagyognak kicsit angolul, és a politikáról is van fogalmuk (kell az üzlethez). Mindketten tagjai egy román pártnak, amit úgy hívnak Vátra Rományészka, ha jól értettem. És szövetségesre leltem bennük. Őket is érdekli (román létükre!) a magyarság sorsa. És hasonlók az elképzeléseik, bár nagyon gyatrán fejezik ki magukat. Ők is autonómiát akarnak a magyaroknak, úgy hogy egy területre koncentrálnák őket, és ott teljes önrendelkezést, önigazgatást meg mindent adnának nekik. Hogy én nem találkoztam velük előbb! A románság legjobbjai ugyanazt akarják, mint a magyarság legkülönbjei. Csupán a párbeszédnek kell megindulnia köztük. Ebben látom új feladatomat. A sasnak levághatják a szárnyait, akkor lélekben röpül, egyre magasabbra.

Maradok tisztelő barátja:

F. Üllig James