A„10 év Csíksomlyói gyerekotthon 1983-93″ című könyvem megjelenése óta sokan kérdezték, hogyan alakult a szereplők sorsa. Ezért hozzáfogtam papírra vetni néhányuk életútját: Nyisztor Piroskáét, aki 10 évig osztálytársam volt ugyanakkor másod-unokatestvérem is. Kozák Józsefét, aki már felügyelő volt a gyerekotthonban, mikor én ott laktam, de ő is ott nőtt fel korábban. Tamás Sándorét, akivel a gyerekotthonban közösen eltöltött közös időktől jó kapcsolatot ápolok. Szőcs Calinét, akivel a Csibész alapítványnál dolgoztam együtt. Szász Melindáét, akivel a gyerekotthonban töltött időszak alatt ismerkedtem meg, de ő egy másik, leányintézetben nőtt fel, Segesváron. Végül sajátomat is.

A szerző

Nyisztor Piroska (Kancsi Piri) Született: 1974. Nagytusnád

A család harmadik, egyben legkisebb gyerekeként születtem. Kéthetes voltam, amikor anyám úgy döntött valamiért, hogy megválik tőlem. A csíkszentmártoni bölcsődébe kerültem, három évig voltam ott, utána a székelykeresztúri óvodába vittek. Az első osztályt Csíksomlyón kezdtem 1982-ben.
Az évek során soha, senki nem látogatott meg, sem a szüleim, sem testvéreim, sem más rokonok. Egyszer új gyerekeket, a Vaszi testvéreket hozták az otthonba. Az ő anyjuk ismert rám, mert az unokatestvére lánya vagyok. Ő szólt apámnak, hogy én is ott vagyok Somlyón. Apám akkor eljött meglátogatni, de nem örültem neki, mert ő nagyon barna cigányember volt, én pedig világos bőrű, kék szemű lány voltam. A gyerekotthonban addig nem tartottak cigánynak, de a látogatás után megbélyegeztek, és ezért gyerekként nagyon szégyelltem az apámat. Apám elmesélte, hogy elvált anyámtól, Teréz nővéremet anyám magával vitte, Ali bátyámat apám és nagyanyám nevelte; én pedig maradtam „állambácsinak”.
A gyerekotthonban nem tartoztam a kedvencek közé, mert kancsi voltam. A „bű Kancsi”, mondták rám. Azért is sokat rugdostak a nagyok, mert sokat vigyorogtam, és szemüveges voltam (amit sokszor elveszítettem). Éjszaka meg azért vertek, mert bepisiltem. Az az igazság, hogy amikor én is nagyobb lettem, pont olyan rossz voltam a kicsikhez, mint annak idején velem voltak a nagyok: elvettem a dolgaikat, néha vertem is őket. Soha nem kedveltek igazán, nem volt egyetlen közeli barátnőm sem. A lányok egymás között cikinek tartották, ha valaki velem barátkozott, mert néha voltak lányok, akik érdekből próbáltak közeledni hozzám, hiszen mindig volt valami ennivalóm. De erre is elég hamar rájöttem.
Egyedül az osztályfőnököm segített, támogatott. Még amikor kisegítő iskolába akartak vinni, akkor is ő intézte el, hogy ne vigyenek el. De nem szeretek ezekre az időkre visszagondolni. Engem kisgyerekként nagyon meggyötörtek lelkileg, és nem szeretem ezeket a sebeket újra és újra feltépni.
A rendszerváltás idején, 1990-ben kerültünk intribe Vaszi Marikával együtt; a csíkszeredai 4-es líceum fonó szakán tanultunk. A szobában nyolcan laktunk, és ott is mindig volt valami, amiért kiutáltak – ok vagy következmény, nem tudom, de néha még ott is bepisiltem. A lányok nem fogadtak be a társaságukba, ha mentek szórakozni, akkor sem mehettem velük, azt mondták, túl nagyszájú vagyok, csúnyán beszélek, nem illek közéjük, és még kancsi is vagyok. A gyerekotthonon kívül próbáltam barátokat, ismerősöket szerezni. Egy Enikő nevű lány annyira a bizalmába fogadott, hogy meg is keresztelt. Egyedüli lány volt, nem voltak testvérei. Az anyukája, Anci néni nagyon rendes asszony volt, a mai napig sokat segít nekem.
Más külsős barátságok is kialakultak, így kezdtem egyre távolabb maradni a gyerekotthoniaktól. 17 éves voltam, amikor az első szerelem is eljött az életembe. Egy csíkszeredai barátnőm hívott meg Magyarországra, ott találkoztam Attilával, aki erdélyi fiú volt. Elkezdett kialakulni köztünk valami, de nekem vissza kellett menni a gyerekotthonba, mert lejárt a kirándulási időm.
Akkor elkezdtem érdeklődni Vaszi Marikáéktól az apám iránt, és elhatároztam, hogy megkeresem a családomat. 1992-ben ismertem meg Pilú mamámat, aki a nagytusnádi borvíznél kakast árult… Nem voltak éppen szegények, normális körülmények között éltek, az apám felőli nagyszülők pedig kimondottan jómódúak voltak. Apámnak volt egy felesége, Nagy Lujzi, akinek két gyereke ott lakott velük, és volt egy közös kislányuk is. Amikor megkerestem apámat, és láttam, hogy a két „idegen” gyereket neveli, engem pedig eldobott, teljesen összezavarodtam. Nem értettem, nekem miért szánta ezt a sorsot.
Nem sokáig maradtam, mert nem éreztem, hogy bármi keresnivalóm van ott. Elmentem nagyanyámhoz, hogy őket is megismerjem, meg a fiútestvéremet is látni szerettem volna, ha már van. A bátyám nagyon örült nekem, de én nem éreztem azt az eufóriát. Ali elvitt a szomszédos Lázárfalvára a nővéremhez, Terézhez, hogy megismerkedjünk. Terézt éreztem mindenki közül a legközelebb magamhoz. Ő akkor már férjnél volt.
Visszatérve az intribe elgondolkodtam azon, milyen lehet egy igazi család, hiszen sok rokonom van, mégsem ismertem ezt az érzést. Aztán kórházba kerültem vakbélgyulladással, és amikor kijöttem, mindenki csúfolódott, hogy ki tudja, milyen bajom van, a putrisok között mit szedtem össze, még megfertőzöm őket. Így szégyenemben úgy döntöttem (ez 1992-ben volt), hogy elhagyom a gyerekotthont, és vele együtt az egész mizériát. Elmentem Lázárfalvára, a nővéremhez, hogy ott talán megtalálom a lelki békémet. Meg is találtam – három napig. Utána már nem nézett jó szemmel, így nem volt maradásom.
A negyedik napon eljött a bátyám meglátogatni, és látta, hogy a nővérem nem igazán örül nekem, erre fogott, és elvitt anyánkhoz. Uzonba utaztunk, ahol anyám lakott. A bátyám bekopogott. Egy nő nyitott ajtót, én meg csak álltam ott némán, hogy mennyire hasonlítok rá, a kancsiságomat leszámítva. A bátyám azt mondta: „hát elhoztam a lányodat, kedves anyám”, és bemutatott neki. Nem tudom elmondani, milyen érzések játszódtak le, milyen kérdések merültek fel bennem; ezeket csak átélni lehet.
Az elkövetkező időben anyámnál laktam, de idegenek voltunk egymás számára. Az akkori ura nem nézett jó szemmel, nem tetszett neki, hogy valaki csak úgy odaköltözik. Anyám csatószegi születésű restás cigány volt, de szőke, így nem tudták róla, hogy cigány. Apámmal azért is váltak el, mert apám családja soha nem fogadta el, hogy anyám restás cigány; nem az ő fajtájukból való. Anyám akkori férje magyar ember volt, ő meg ugyan nem tudta anyám fajtáját.
Aztán egyszer csak találkoztam anyám szomszédjával, ő volt Attila, az én szerelmem. Ők akkor költöztek oda, az apja vásárolta a házat. Pusztán véletlen volt, hogy találkoztunk, de nagyon örültem neki, és végre úgy éreztem, valaki igazán szeret, hiába vagyok kancsi és nagyszájú. A nagy találkozás után Attilával elmentünk Magyarországra dolgozni, mert ő is szegény családból származott, de nem volt cigány. Magyarországon megterhesedtem, és nem sokára elkaptak, hogy feketén dolgozunk, így egy évre kitiltottak. Hazajöttünk Uzonba, de az anyósommal nem bírtuk egymást. Négy hónapos terhes lehettem, amikor az anyósom mind küldött a hidegben, menjek, fejjem meg a tehenet. Életemben nem fejtem tehenet, azt sem tudtam, mit kell csinálni, de anyósom csak nem hagyott békén, megfogta a hajamat, és így mondta, induljak; a seprűvel még hozzám ütött. Én sem hagytam magamat, összeverekedtünk. Na, onnantól kezdve nem volt maradásom. Anyámhoz nem mehettem, mert az ura nem engedett be, így Attilával elmentünk a nagyanyjához Kovásznára. Olyan szegény rendű magyarok voltak, hogy még ajtó sem volt a házon, a poloskák ettek meg, én addig még nem láttam ilyen csípést, a hasam csupa hólyag volt. Onnan is továbbmentünk, hányódtunk mindenhol, disznópajtákban, csűrökben, vonatállomáson aludtunk, mikor hol. Nagyon sokat éheztem és fáztam terhesen, és azért sokszor eszembe jutott a gyerekotthon.
Aztán hazamentem apámhoz. Féltem tőle, mert valahányszor odamentem, bántalmazott. Reméltem, hogy ilyen nagy hassal nem fog megütni. Attilát elhagytam, mert nem bírtam már a hányódást. Így apámnál húztam meg magam, legalább a tél hátralévő részében. Csoda, hogy nem lett semmi bajom. Nyolchónapos terhesen, március 1-jén vittek be a csíkszeredai kórházba, ott szültem meg a gyermekemet, császármetszéssel, egészségesen. Anya lettem…

* Részlet a szerzőnek a napokban megjelenő dokumentumkönyvéből. Szerzői magánkiadás.