Én étkem, én étkem, jajdepocsék étkem… Volt idő, amikor az állomási büfé napi kínálata is lázba hozott: pacalleves, utána népi kolbász (kürnác populár, vagyis národnájá kalbászá) dús paszulyfőzelékben. De az idő kimossa az emberből a jó iránti vonzódást. Nincs az az étlap, amelynek kínálatától izgalomba jönnék.

Az előéte­lek pusz­ta fel­so­rolása méla un­dort kelt szívem­ben. Az efféléktől, mint ud­var­helyszéki húskrém, ta­va­szi húste­kercs, körömpörkölt, sertésol­da­las lesütve (fűsze­re­sen vagy pláne fok­hagymásan, pfúj!), bor­sos rostélyos, tojással töltött fasírt, rántott csir­ke, tejfölös csir­kepörkölt, lecsós sertéska­raj, ka­csa lesütve, ma­jonézes pad­lizsánkrém, házi májpástétom, vagy pláne töltött káposz­ta, töltött da­gadó – olyan utálkozás fog el, hogy ha nem szégyellném, azon­nal ki­ro­hannék, és ki­adnám ma­gamból a még el sem fo­gyasz­tott fi­nomságot. Va­la­hogy a le­ve­sek sem tud­nak ma­guk­kal ra­gad­ni. Az olya­nok, mint a szabógallérle­ves, a lucs­kos káposz­ta, a tárko­nyos le­ves vagy pláne a pa­raszt­csor­ba, aztán a kor­hely­le­ves: a he­te­dik menny­országba röpítet­tek ifjúko­rom­ban. Ma­napság fin­tor­gok az eg­reslétől, a salátás pa­szulytól, a ka­ralábéle­vestől, de még a kömény­mag–, a zölpa­szuly–, sőt az újházi tyúkhúsle­ves gon­do­la­ta is azon­na­li émelyt pro­vokál.
A főéte­lek egye­ne­sen el­ri­asz­ta­nak. El­lenáll­ha­tat­lan me­nekülési kény­szer fog el például az erdélyi rablóhústól, a róka­gom­bapörkölttől; sza­lad­ni sze­retnék a bir­kapörkölttől, a berbécstokánytól, a sajt­tal-sonkával töltött puly­ka­mell-filétől; utálat­tal tölt el a rántott velő, határo­zott el­len­szen­vet érzek a mustárral pácolt fok­hagymás flek­ken iránt; ir­ritál a sertésbor­da erdélyi gom­bamártásban, pláne sonkás-saj­tos-cse­me­ge­uborkás töltelékkel töltve; aver­ziót kel­te­nek a roz­ma­rin­gos bárány­comb-sze­le­tek; eszmélet­lenül irtózom a ke­mencében sült csülöktől, párolt káposztával, hagymásbur­gonyával!
És a sa­vanyúságok! Égig nyúlik a képem a cuk­ros salátától, el­fa­csa­ro­dik a szám a kovászos uborkától, kiráz a hi­deg a fok­hagy­maöntettől, a muzsgyéjtól. Búsko­mor le­szek az édességektől, en­gem a csörögefánk­kal ki le­het ker­get­ni az Is­tenszékére, a hájas tésztától rózsa­himlőt ka­pok, a kürtőskalács tartós ideg­ki­merültsáéget okoz, az ordás pa­la­csin­ta nyomán jövőlátó vízióim támad­nak, az áfonyás pa­la­csintától ükna­gyapám je­le­nik meg csákánnyal kezében, egy penn­syl­va­ni­ai rézbánya bejáratánál.
A bol­dog időkben nem is et­tem, nem is csak ma­gam­hoz vet­tem a táplálékot, nem csupán éhsége­met csil­lapítot­tam, nem egy­szerűen jóllak­tam – ha­nem fel­fal­tam a kaját, zabáltam, mint az állat, meg­pa­kol­tam a szo­morút, be­lak­tam, be­bur­kol­tam, be­lakmároz­tam, úgy jóllak­tam, mint a duda. (Per­sze nem a fel­so­rolt úri étkek sze­re­pel­tek min­den­na­pi étren­dem­ben.)
Mi­lyen az em­ber; mire meg­en­ged­het­ne ezt-azt magának, ki­derül, hogy már szin­te sem­mit sem en­ged­het meg magának. Úgy­hogy a fóbiám tel­jességgel in­do­kolt, ha sza­bad így mon­da­nom: di­rek­te kul­tiválom. Lel­ki konf­lik­tu­som, bel­viszályom, ag­go­dal­mam, szívfájdal­mam, búsko­morságom, gyógyítha­tat­lanná fo­kozódó de­presszióm on­nan ered, hogy nem élvez­he­tem tetszés sze­rint az éle­tet – gyo­mor, bendő, bél, zúza ki­sebbségbe szo­rult; mert foly­ton attól félek, hogy a hátam mögött kövérnek, túlsúly­os­nak, csu­pahájnak, bálnazsírdúsnak, szu­per­telített, -sza­turált haspóknak ti­tulálnak öntelt, nagyképű, beképzelt, fel­fu­val­ko­dott, pi­masz, pökhen­di jóakaróim…
Tren­di szóval, vásárhe­lyi­e­sen mond­va: oltári remuskálásom van.
Alig várom, hogy va­la­mi is­tenhátamögötti fa­lu­ba küld­je­nek ri­por­toz­ni, ahol a jegy­ze­telés, hang­felvétel stb. után a tisz­telt ri­port­alany fe­lesége, a pi­ros­pozsgás, te­nye­res-tal­pas házi­asszony kétségbe­es­ve törde­li ke­ze­it, mondván: – Bocsána­tot kérek, hogy ilyen felkészület­lenül fo­gad­juk, nincs a háznál csak egy kis ta­va­lyi sza­lon­na, némi iz­zadmányos füstölt kolbász; sze­rencsére, mint­ha normára tennék, úgy toj­nak a tyúkok; mindjárt rittyen­tek egy tojásos rántottát. És éppen most a leg­fi­no­mabb a kovászos uborkám. Amíg rántottáznak, gyor­san ki­te­ke­rem két kakócának a nyakát, és olyan csir­ke­pap­rikást készítek, hogy mind a tíz uj­ju­kat meg­nyalják utána a ri­por­ter urak…
A gaz­da pe­dig le­bal­lag a pincébe, és két har­ma­tos ol­dalú kancsóval tér vissza. Pi­ron­ko­dik, hogy csak kétfaj­ta a bora: fehér és pi­ros. Hogy ne un­juk el, fölváltva kóstol­gat­juk.
Ebéd után aztán el­mesélem neki, mennyi­re kárhoz­ta­tom az egészségte­len táplálkozást, mily mélyen elítélem te­lezsák em­bertársa­i­mat, akikről fo­lyik le kétfelől a háj –, mert nem elég ne­kik a sok ran­da kaja, ráadásul sört ve­del­nek hozzá, amitől őriz­zen meg – önkéntes munkában – Szent Orbán: a szőlő s a bor s a jó s a jóétkű és cúgos torkú ma­gya­rok nagy­ra­becsült, (pin­ce)mélyen tisz­telt, (nótába) imádott ked­ves és örökös védel­mezője!

Forrás: eirodalom.ro