Gergely Tamás: Galilei meg a hangom, az enyém
Láttam egy filmet a minap, abban Galilei a következőképpen bizonygatta, hogy a Föld forog a Nap körül, s nem fordítva. Nem Galilei nyilván, hanem egy színész, aki alakította… Szóval ez a színész, aki Galileo Galileit alakította, egy akváriumot tartott a kezében – egy új akváriumot, nem a Galilei idejéből valót, s abban halak úszkáltak. Élő halak, mondom, Galilei egy másik akváriumot forgatott, más halakkal. Azok már nem élnek. Szóval: ahogyan a halaknak nem esik bántódásuk attól, hogy Galilei, vagyis a színész(!) forgatja az akváriumot, úgy az emberek sem sodródnak le a Földről, annak ellenére, hogy iszonyatos sebességgel röpülünk a Nap körül. Érthető, nem?!
Na most utazom haza valamelyik szerdán, s észreveszem, hogy az előttem hajtó kocsinak nincs felgyújtva a lámpája. Pedig ilyenkor már sötét van Stockholmban, csak azért nem ”töksötét”, mert svéd földben a tök nem terem meg. Na meg hát működik az utcai világítás is. Szóval: akarom jelezni, hogy ide lámpa kell, de nem tudom, hogyan tegyem. Ha villózok neki, azt hiszi, vele van bajom, pedig hát az autójával van. Még megáll, kiszáll, s a végén még összeverekedünk. Az tehát nem jó megoldás. Ha viszont megelőzöm, vagy vele egyvonalban haladok… kinyitom az ablakom, s elérem, hogy ő is lehúzza a sajátját. Mármint az ablakát. S ha szemből senki belém nem jön – mert a szembejövő sávon haladok. Ha minden oké, bejön ide a Galileo kérdése. Erre gondolok: ha én átkiabálok neki, hallom én a hangot, a sajátom, mert én bent ülök az autóban. Ami olyan, mint a hal az akváriumban, a gyengébbek kedvéért jegyzem meg. No de legalább ötvenes sebességgel robogunk, mi történik a hangommal? Nem marad le? Akkor meg miért csinálom az egészet?
Pusztai Péter rajza