Ült a barlang bejáratánál, ahova elbujdosott, és nézte a fákat, ahogy térdig hajoltak. Nézte az esőt, ahogy vízszintesen esik, mert fújja a szél.
„Vízszintes víz”, mondta, csak úgy magának, maga elé.
„Az lenne jó, ha egyáltalán nem bírna leesni. Hanem a szél körbefújná az egész Földet. Átmosná a levegőt, aztán megint körbe, aztán megint…” Egy darabig csöndben volt, aztán azt mondta: „De akkor meg a végén valami sáros lé röpködne körbe és körbe. És aztán már annyira nehéz lenne, hogy csak akkor maradna a levegőben, vízszintesen… illetve körszintesen, ha egyre erősebb lenne a szél. Attól meg már nem térdig, hanem arcig hajolnának a fák, és ki is törnének. És a végén úgyis az lenne a vége, hogy leesne az a sáreső.” „Valahol, vagy egyszerre mindenhol?” Sokáig gondolkozott, aztán éppen csak egy kicsit mosolyogva belejelentette az esőbe: „Biztosan ott, ahol én vagyok.”

Forrás: Andrassew Iván: Beszélések. Noran, 2002

1. Gergely Tamás:
   2015. január 20. 11:08

   Mondja egy pesszimista… Nem úgy emlékszem Andrassew-re, vagy ez már a megsejtés ideje…?