Egy magyarországi havilap főszerkesztője arra kért, hogy népszerűsítsem folyóiratukat baráti körömben. Egy olyan folyóiratról van szó, amelyiket szívesen megvásárolnának a hozzám hasonló irodalomkedvelő személyek. És nyomban arra gondoltam, hogy a rendszerváltás előtti korszakban mennyi magyarországi folyóirat megrendelője voltam, és mennyire vártam a megérkezésüket. De az olyan havilapokból, mint a „Századok”, a „Történelmi Szemle” vagy épp az „Új Írás”, évente csak néhányat kaptam a tizenkettőből. Már nem kell mondanom, hogy miért. Nemcsak a régi társadalmi rendszer, hanem az erdélyi könyv- és folyóirat-terjesztés is összeomlott. Az utóbbit részben sajnálom. És most, amikor a régi korlátok nem akadályozzák a magyarországi  könyvek és folyóiratok terjesztését Erdélyben, hiába keressük őket, pedig egyes lapok, mint p. a Nők Lapja,  vagy a fejtőrök, nem panaszkodhatnak amiatt, hogy nincsenek vásárlóik. Megvásárolhatók a nagy áruházakban, az újságárusoknál vagy épp valamelyik könyvesboltban. Vajon, miért nem lehet ezt a sikeres terjesztési eljárást másoknak is hasznosítani? Csupán a kapcsolatteremtő személyek munkája hiányzik, de úgy látszik, hogy ilyen személyeket már épp azok nem alkalmaznak, akiknek szükségük lenne reájuk.  És ezt a kapcsolattartást a könyv- és folyóirat-terjesztők vagy nem akarják, vagy nem tudják valami miatt hasznosítani. Bemegy az ember egy könyvesboltba, és hiába kéri valamelyik erdélyi írónak, költőnek a könyvét, nem tudják kiszolgálni, mert Magyarországon  vagy egy olyan kiadónál jelent meg, amelyikkel nem tartják a kapcsolatot. Nagyon eltávolodtunk egymástól. Szerencsénkre az internet, a világháló mentőöve megsegíti azokat, akik nem az önkéntes halálba menekítő utat választják.