Elhunyt dr. Kötő József

75 éves korában vitte el a súlyos betegség. 1939-ben született Kolozsváron. 1961-ben végzett a Babeş–Bolyai Tudomány-egyetem magyar nyelv és irodalom szakán, 1984-ben doktorált, 1965-től a Kolozsvári Állami Magyar Színház dramaturgja, 1985–1990 között igazgatója, 1998-tól 2008-ig az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke, 1998-tól 2000-ig és 2005-től 2007-ig az Oktatási és Kutatási Minisztérium államtitkára, a Magyar Tudományos Akadémia testületi tagja. Számos színháztörténeti kötet, több mint száz színház- és drámatörténeti tárgyú, a civil társadalom önszerveződését tárgyaló kötetben, hazai és külföldi tudományos-kulturális folyóiratban közölt írás szerzője. Legutóbbi kötete: Színjátszó személyek Erdélyben (1919–1940). Közhasznú esmeretek tára (2009). Tevékenységének leggyümölcsözőbb korszaka a kolozsvári színházhoz, a színház történetéhez kötötte. Erről szóló gondolataiből idézünk a Helikonban 2009 decemberében megjelent interjúból (szerző Karácsonyi Zsolt)

– A tulajdonképpeni színházi pályafutásom 1965-ben kezdődött, de még mielőtt erről beszélnék, egy pillanatra visszatérnék az egyetemi évekre és az ’56 utáni megtorlásokra, az egyetemegyesítésre, melynek félig-meddig én is áldozata lettem. Az egyetemegyesítésről szóló jelentésben Szigeti, Jancsó és Szabédi mellett három diákot is megemlítettek mint irredentát és nacionalistát, az egyik diák én voltam. Ennek a következménye az lett, hogy anyám megjelent és betuszkolt egy tüdőszanatóriumba, így kerültem el a keményebb büntetést, de amikor befejeztem tanulmányaimat és a kinevezést is megkaptam az egyetemre, mire odaértem, már valaki más foglalta el a helyemet. Zsobokra kerültem tanárnak, amit nem sajnálok, mert Zsobok nagyszerű közösség volt, úgy tanügyileg, mind a faluközösség szempontjából, de négy és fél évet töltöttem el ott „ideiglenesen”. 1965-ben szegény Hobán Jenő meghalt és akkor hirdették meg a versenyvizsgát az ő helyére. Senkálszky [akkori színiigazgató] bátorságának köszönhető, hogy felvett egy úgymond ismeretlen tanárt, aki még ráadásul nem is volt párttag (csak később kényszerítettek bele). Így jegyeztem el magamat a színházzal. Ezt pályamódosításnak éreztem, mert mindig is irodlomtörténészi pályát kívántam magamnak. Jóval később megkérdeztek erről egy Korunk-cikkben, ahol úgy fogalmaztam: ez egy olyan pályamódosítás, ami elvezetett, Karácsony Benőt idézve – a megnyugvás ösvényeire.

…Voltak sikeres előadások, mint Az ember tragédiája 1965-ben. Próbálkoztunk a kortárs drámairodalom népszerűsítésével, Kocsis, Méhes, Deák Tamás darabjai kerültek színpadra, de az igazi áttörést a szellemi műhely megteremtésében Harag György Kolozsvárra szerződtetése jelentette, aki iskolát teremtett.
… A legmélyebb kreatív rétegeket tudta megmozgatni színészpedagógusként. Miután három hétig próbáltunk, és arról volt szó, hogy valami megmozdult, akkor másnap bejött, mondván: ez úgy rossz, ahogy van, és a nulla pontról indulunk megint. Mindig a magunk revíziójának és a megújulásnak a szellemét tudta elhinteni a társulatban. Ránk, az igazgatóságra, az irodalmi titkárra tartozott az, hogy létrehozzuk a hálót, ami ezt az alkotómunkát megvédte. Mert a darabok engedélyeztetéséért meg kellett küzdeni, és a hétköznapokban szükség volt ehhez a civil kurázsira is, hogy finoman szóljak. Az Egy lócsiszár virágvasárnapja bemutatója előtt például a bizottságok azt keresték, hogy a sorok között mi olvasható, ezt kivédendő, nem tudván, hogy minden darabot már korábban tökéletesen lefordítanak, amikor odaültettek a „vizionáló bizottság” mellé, hogy fordítsak nekik, igyekeztem nekik tetszőn „fordítani”. A „vizionálás” végén odajött hozzám a bizottság vezetője, és azt mondta: gratulálok, egészen jó színpadi író vagy, de máskor azt fordítsd, ami a színpadon elhangzik.
…Állandó kutatómunka zajlott, ami a színházi nyelv átírásának a megvalósításához is szükséges volt, mert Harag gyakran megfogalmazta, hogy a megújulás csak önnön gyökereinkből indulhat ki. Meg kellett nézni, hogy az erdélyi magyar színháztörténetben és drámatörténetben van-e ennek hagyománya. Ha visszamegyünk a kolozsvári színház alapításának pillanatához, már Kótsi Patkó is a természetelvű színjátszásnak a híve volt, és az újító szándék mindig is jelen volt. Magát a két világháború közötti időszakot nézve, azért a húszas években Janovicsék már Strindberg, Wedekind, a nagy kortárs újítók darabjait játszották. Nagy újítás volt a kinematográf használata is. Janovics abban az időben megtartja az első Pirandello-bemutatót. Kiderül, hogy sajátos drámamodell is kitermelődik, ami Tamási műveiben csúcsosodik ki, és nem jelent mást, mint a népi hagyományoknak az általános emberi látleletté növelését. Kiderült, hogy van mibe kapaszkodni, és a színháztörténeti tanulmányaimat ilyen szempontból próbáltam művelni.
Tudatos építkezés volt ez, és a színháztörténeti kutatás szorosan összekapcsolódott a gyakorlati, dramaturgi munkával. Ehhez hozzájárult, hogy bennem a kutatószenvedély mindig megvolt, izgatott, miért bukkant fel egy adott jelenség, és hogy eljussak a lexikon ötletéig – éreztem, hogy meg kell írni ennek a két világháború közötti kornak a monográfiáját. De a sors sohasem adta meg, hogy főállású kutató legyek, mindig „mellékesen”, szabadidőmből, vagy családom idejéből elvett időben tudtam kutatómunkát végezni. Ezért kis mikromonográfiákat próbáltam írni, többek között Arad, Brassó, Torda, Enyed színházi történetét, ezekből aztán kibontakozott egy egységes kép, és főként a szereplők. Rájöttem, hogy a színházat nem lehet megérteni egyéni pályák nélkül. Néztem az előző lexikonokat, amelyekben 100-150 pályakép volt, így vált számomra világossá, hogy meg kell írni, ha a monográfiát nem is, de legalább a pályaképeket..