A limanowai csata

[A csata előtt] A dombtetőn, ritkás, igen kicsi erdő. A széléről lelátni a limanowai csatatérre. A csatatér olyan itt, mint a körképeken: a szelíden simuló, napsütötte dombok, apró majorságok, enyhe hajlású völgyek, a háttérben a havasfejű hegyek. Mint két óriási, friss ekenyom: a két girbe-gurba, hirtelen, vadul feltúrt lövészárkok. A sárgás tarlón feketén húzódnak keresztül, fel a másik dombra. […] A csatatér egy része meredek domboldal, a mely az állomás felé lejt. Itt nincsenek lövészárkok, csak egy-egy személyre szóló fedezékek [sic!], olyanok, mint félig megásott sírhelyek, sorban egymás mellett. A tegnapi esővíz áll bennük. […] Lejjebb elszórtan igen szegény parasztházak, jó messze egymástól, mindenikhez nyomorult ritkás gyümölcsöskert tartozik. […] a házak körül többméteres orosz gránáttölcsérek
vannak a kis kertekben.

[A csata után] Reggel gyalog masírozva mentünk ki Alt-Sandecbe […] Töltés alatt megyünk át, és tőlünk balra, a szántóföldön harcz nyomai vannak. Lövészárok húzódik végig a földecskén. A lövészárok mögött, a töltés alatt kilencz emberre való fedezék. Az árok nem mély, nem is nagyon hosszú. Mögötte, száz lépésnyire kilencz lyuk és kilencz földhányás. Mégis, egy szegény lengyel parasztnak ez az egész szántóföldje. Most már elült a harcz, mind a két Sandecben a mi katonáink hemzsegnek, az orosz negyven kilométernyire van már innen, hát most fogja magát a szegény lengyel paraszt és ne-kiáll egymaga egy ásóval, és visszacsinálja a lövészárkot. […] Ott görnyed, izzad és eltünteti a háborút. Simítja a csatateret. /Molnár Ferenc: Egy haditudósító emlékei. Budapest, 1916/

Forrás: Rubicon, 2015/1. sz.