Suhant a busz a késő éjszakában – lényegében az én személyes különjáratom – Helsinkiből a repülőtér felé, és senki nem volt rajtunk kívül a kocsiban. Samer bekapcsolta a mikrofont és arab nyelven énekelni kezdett.
– Szólj, ha zavar.
– Mi?
– Hogy arabul énekelek.
– Mit énekelsz?
– Búcsúdalt. Neked.
– Akkor miért zavarna?
– Mert arabul van.
– Majd elmondod, miről szólt.
– Arról, hogy most elbúcsúzunk.
És énekelt. Hajlította, cifrázta. Furcsán megilletődve éreztem magam, és végtelenül jólesett a gesztus. Hasonló élményben akkor volt részem, amikor indiai barátom Shyam avatott be hagyományaikba, családja zártabb körű életébe.

Az olajátokról és a szülői megbecsülésről

Samer kilenc éves kora óta él Finnországban. A háború elől menekítette ki őket édesapja Irakból az ENSZ-hez beadott kivándorlási kérvényt megkockáztatva.
– Két évig volt apám menekült táborban Szaud-Arábiában. Várt a sorára, mikor hivatják meghallgatásra kivándorlási kérelme ügyében. Nyolc testvéremmel én anyám mellett voltam Irakban, és rettegtünk. A kormány emberei rendszeresen jöttek, faggattak apám hollétéről, de mi nem mondhattunk semmit. Valójában mi sem tudtuk, él-e vagy hal, és hogy merre járhat. Anyám annyit tudott, hogy miért ment el. De sem azt nem tudtuk, az embercsempészeknek sikerült-e élve kijuttatnia őt az országból, s ha igen, hol van, meddig jutott, mint ahogy azt sem tudhattuk, látjuk-e még valaha. Ha megtudták volna, hogy apánk az ENSZ-hez folyamodott, és hogy a mi kitelepítésünkön ügyködik, mindannyiunkat lemészároltak volna szemrebbenés nélkül
– Miért lett Finnország a végső uticél?
– Apámnak két lehetőséget kínált fel a tiszt a meghallgatáson. Az egyik Amerika lett volna. Apám kijuthatott volna az Egyesült Államokba, és újrakezdhette volna az életét. De amikor azt mondták neki, hogy semmi garancia nincs rá, hogy a családegyesítés létrejöhessen a szigorú amerikai bevándorlási szabályok miatt, azt a változatot választotta, amelyik ezt nem tette kockára. Bármi is lehetett az a szabad világ országai közül. Ez lett Finnország. Nem tudtunk akkor már normálisan kilépni sem az országból, mert egy rokonunk bekavart. Menekülnünk kellett Szíriába annak a veszélyével, hogy a határon megölnek bennünket, vagy épp visszatoloncolnak.
– Nálatok teljes generációk nőttek fel úgy, hogy nem tudják, milyen békében és jólétben élni…
– Irakban az emberek bele vannak fásulva a háborúba. Nem jólétről álmodoznak, csak nyugalomról. Egy olyan közegről, ahol békén hagyják őket, hogy élhessenek. Az olaj átok a népünkre nézve. Mindenki másnak öröm és gazdagság forrása. Kivéve nekünk. Érthető, hát, hogy egész generációk hagyják el az országot, és olyan helyre menekülnek, ahol békében lehetnek, dolgozhatnak és élhetik az életüket, családot alapíthatnak. A mi kultúránkban a családnak nagy szerepe van. Nem, mint a nyugati kultúrákban. Nálunk a párválasztás is nagyon fontos és körülményes dolog.
– Választhatsz magadnak akármilyen párt?
– Azt választok, akit akarok. Senki és semmi nem tilt semmit. Ha eléred a házasulandó sort, akkor kinézed magadnak azt, akivel az életedet leélheted. De ha nem találtad meg azt a nőt, aki számodra a legjobb asszony lenne, akkor megbeszéled a szüleiddel, hogy keressenek neked házastársat.
– Miért tudná a szülő jobban, hogy mit szeretnél te egy házasságban?
– Mert a szülő bölcs. Az én szüleim negyven éve élnek együtt boldog házasságban, és mai napig nagyon szeretik egymást. A házasság titka nem a szerelem. A házasság kölcsönös tiszteleten alapul és az egymásra való kölcsönös utaltságban. Ha ez jól működik, a szerelem sem várat magára.
– Úgy érted, hogy a szerelem csak később lep meg?
– Úgy.
– És mi van, ha nem?
– A felmérések szerint a rendezett házasságok pusztán két százalékát bontják fel, míg a szerelemből született házasságok esetén ez az arány mérhetetlenül nagyobb.
– És a szülő milyen irányban segít megtalálni a számodra megfelelő partnert?
– A szülő szereti a gyermekét. A legjobbat akarja neki, a legszebbet, a legtakarosabbat. Nagyon fontos, hogy erkölcsileg feddhetetlen legyen, és itt nem csak az érintetlenségre gondolok elsősorban, bár annak is döntő szerepe van benne. A szülők megkörnyékezik az adott lányos családot, hogy kipuhatolják, vevők lennének-e a fiukra, de a lányról nem ott érdeklődnek, hanem olyanoktól, akik nem családtagjaik azoknak, és őszintén elmondanak az adott lányról mindent. Lehet a lány kuzin vagy épp gyermekkori játszótárs is. A férfiak és nők teljesen elkülönítve élnek fiatalkorban, semmiféle szinten nem érintkezhetnek egymással.
– Mikortól számít a kor?
– Gyermekként együtt lehetünk, de amint a tíz-tizenkét évet betöltik a gyermekek, a lányok kisasszonyok már, a fiúk pedig legények. Onnantól kezdve a házasságig nincs közös társadalmi felület számunkra a mi kultúránkon belül.
– És mikor kerül valaki házasulandó sorba?
– Az ideális időszak a húsz és harminc év közötti időszak. Persze, sokan fiatalabb korban, mások később is házasodnak.
– Mi van a nemi élettel addig?
– A lányok nem élhetnek nemi életet házasság előtt. Még a hat hónap eljegyzés idején sem a jövendőbelijükkel. Mert ha a nászéjszakán a nő nem érintetlen, akkor a házasság is érvényteleníthető. A férfiak megoldhatják ezt a dolgot, vannak kurtizánok és vannak elvált nők. Azokkal nem bűn a nemi élet…
– Boldogok a nők a ti kultúrátokban?
– Gondoltam, hogy megkérdezed. A nyugati kultúrákból érkezőkben természetszerűen merülnek fel ezek a kérdések. Mert itt, nyugaton a szerelemből származtatják a házasságot és mindent egy múló érzésre építenek, ami vagy megmarad és szeretet, megbecsülés lesz belőle, hosszan tartó házasság formájában, vagy nem. És ez utóbbira van több példa. Itt a nemiség, a szexualizmus sokkal fontosabb szerepet játszik manapság.
– Te most huszonkilenc vagy…
– Beszéltem a szüleimmel. Jeleztem a házassági szándékaimat.
– Itt élsz, a nyugati világban, szabadon jársz-kelsz, és a nők is. Volt is jónéhány kapcsolatod, tudtommal soha nem okozott gondot, hogy nők vegyenek körül… Miért nem magad keresed meg a kiválasztottat? Megérteném, ha Irakban élve nem lenne lehetőséged ismerni a nőket, azt, hogy milyenek a mindennapokban. De itt olyan nyitott világban vagy, ahol ez nem lehet gond.
– Nem is gond. De nem találtam meg az igazit. És annál, akit a szüleim az ő élettapasztalatuk és bölcsességük alapján nekem kiválasztanak majd, én semmiképp sem találhatnék jobbat.
Érdekesen hangzottak a kultúrájukról, a vallásukról szóló beszélgetéseink Samerrel mindig. Attól a perctől, hogy megismertem nagyvilági fiatalembernek láttam, aki sokat dolgozik, aki nem veti meg az életet, az utazást, még a nőket sem. Ugyanakkor, amikor szülőről, vallásról és a hagyományaikról került szó, teljesen mély, izgalmas világba csöppentem. Olyan szeretettel és elragadtatással beszélt mindig szüleiről és háború tépte országáról, a nyelvéről, ahogyan a mi világunkban ma már csak kevesen. Azt hiszem, emiatt is nőtt hozzám olyannyira első találkozásunktól kezdve.
Akkor is egy esti csavargásom után vitt haza a busz a városból a reptéri szállodámba, és ez az életvidám, jóvágású fiatalember ült a volánnál, és mesélt és mesélt, szélesen mosolyogva. És nyilvánvaló volt, hogy nem finn…
Volt, hogy csak egy kávéra futottunk össze valamelyik reptérközeli kávézóban, de nyáron, a hosszú skandináv napokon sikerült egész esti programot összehozni. Egyik alkalommal még Winston kollégámat is magammal cipeltem egy ilyen sörözős randira, ha jól emlékszem, éppen akkor, amikor végre megesett a sörvillamossal a séta, és Winstonban mély nyomokat hagyott, hogy nem olyanra sikeredett, ahogy azt fél éven keresztül remélte. Vígasztalásképpen – pedig bezzegelhettem volna, is, amiért majdnem egy évig ette az egészségemet a sörtrollijával – elhívtam magammal, amikor Samerrel találkoztam. Na, aztán a két nőbolond ki is viselte magát a napsütésben fürdő Helsinkiben… Eszembe is villant, hogy ha Winstont idejében összeeresztem Samerrel, megúszhattam volna a sörvillamosozást is.
Ha Winstont idejében összeeresztem Samerrel, megúszhattam volna a sörvillamosozást is

Búcsú Helsinkitől

Az év első napjának éjszakája volt. Én átdolgoztam magam az újévbe, az éjfél valahol Grönland alatt párszáz kilométerrel ért, és ugyanolyan zökkenőmentesen ment, mintha nem is akarna már engem az idő múlása érdekelni. Valójában nem is érdekelt. Azt az estét pedig szobámban töltöttem a békés és sokszínű semmittevés pihenővel pávázott békés országútján. Épp a szaunából jöttem fel és lefekvést fontolgattam, amikor Samer hívott, mennék-e vele egy kört a busszal, és beszélgethetnénk még egy jót utoljára, mielőtt elhagyom Helsinkit. És vidáman hagytam magam a csábításnak, nem nagyon volt alkalmam éjszakába nyúlóan csavarogni a városban, amely most a szilveszterezés utáni másnaposság jegyében szendergett békében, amikor odaértünk, és Samer kitett, járjam meg magam, és majd garázsmenetben hazavisz. Ennél kellemesebb ajándékot aznap este nem is találhatott volna ki nekem.
Helsinki nagyon hozzám nőtt a röpke időszak alatt, amíg a finn légitársaságot szolgálhattam. Egyik otthonom lett ez is mindennel, amit megmutatott nekem magából, a szelíd tarka-barka őszt, a buján zöldellő tavaszcsicsergést, az éjjel-nappal tartó nyári nappalokat és utóbb a téli meseországot is, ami olyan csudaszép volt, hogy teljesen világossá vált előttem, hogy Joulupukki télapó miért ott ütött tanyát.
Átszellemülten bolyongtam az éjszakai városban, csillogó kirakatokat néztem, a fényekkel játszadoztam a főtéren, sok ismerős zegzugot felkerestem – valami miatt ez a rituálé nekem nagyon fontos minden olyan hellyel kapcsolatosan, ami valamilyen szinten is a szívemhez nőtt. Ugyanígy betartom ezt Szatmáron, Budapesten, Szovátán vagy épp New Yorkban is, ha valamennyi ideig is távol voltam, vagy távolra készülök menni. Ez egy nagyon intim hangulatjáték, és mélyebben nem is tudok róla nyilvánosan beszélni.
Ezt a szakítást egymással mi sem akartuk és a cég sem. Mégis mindvégig ott lógott alevegőben, mint ahogy a stukkerek szoktak a színpadon fenyegetően gyilkosságokat előrejelezni. Amilyen nehezen indult be a dolog (lásd a korábbi erről szóló bejegyzéseket), ugyanolyan döcögősen haladt azután is. A politikum és a szakszervezet végülis térdre kényszerítette a józan észt és a légitársaságnak fel kellett hagynia az amerikai légiutas-kísérő bázis további üzemeltetésével. Sok kolléga, akikkel együtt indultunk a nagy úttörő hadtestbe, időközben elmaradt, lemorzsolódott. A New York-i bázis pedig nem gyarapodhatott, mert minden kezdeményezést a politikum a sajtó bevonásával megbénított. Így Minna hiába járt szorgalmasan New Yorkba embereket interjúvolni a bázist bővitendő, azok az emberek soha nem kapták meg a szükséges iratokat a munkavállaláshoz a finnek részéről, a bázis ezáltal lehetetlen üzemmódra zsugorodott. Érdekes módon, az ellenünk ágáló jobboldal – aki a szakszervezetek és a sajtó összes befolyását latba vetette az amerikaiak ellen, akiktől az európai és konkrétan a finn munkaerőpiacot meg kell védeni, semmiféle ellenvetést nem tanúsított és nem tanúsít a kínai, japán, koreai és thai munkavállalók ellen, sőt a cég legmenőbb járatai közül kettőt, a hongkongit és a szingapúrit teljes egészében átadták az ázsiaiaknak.
Konspirációs teóriákat szőve mélyedhetnénk itt most el ebben a témában, de annyira unalmas és gusztustalan, hogy nem találom megfelelő színvonalúnak ahhoz, hogy a blogom oldalait ezzel töltsem és az olvasóimat ezzel fárasszam.
Amikor a szakszervezeti mozgásokat nem csak a föld alatt lehetett észlelni, elkezdtünk csendben munkahelyek után böngészni. Tatjánánk feje felett a kirúgás damoklészi kardja amúgy is ott lebegett már, amikor egy fantom légitársasághoz lelépett közülünk. A légitársaság évek óta készül felszállni, és mai napig is szándék maradt, de időközben néha fel-felvesznek embereket. Mint a mi Tatjánánkat is. Egyszer egy fórumban belebotlottam emberekbe, akik ugyanazon a kiképzésen részt vettek, és örömmel olvastam, hogy mindenki tudja, hogy van egy idióta, aki folyton azt hajtogatja, hogy nem eszik húst, mert az nem tesz jót, viszont a halat sem eheti, mert olajban sütik és az nem jó, és hasonlók.
Mikey távozása lepett meg talán mindenkit a legjobban. Őt mindenki szerette és ő is szerette a munkáját, nem beszélve róla, hogy jól is végezte. Mikey-ról mindenféléket el lehet mondani, azt, hogy esetenként talajrészegre issza magát, hogy fogalma sincs az időről, hogy felületes… de amikor dolgozik, akkor hiánytalanul jelen van és odaadással teszi a munkáját. Kapcsolatom Mikey-val több, mint fura volt kezdetektől fogva. Egyrészt az interjún futottunk össze a manhattani irodában, amikor mindketten sorunkra vártunk. Meg kellett fognom a kezét, mert úgy remegett teljes testében a hatalmas, hórihorgas ember. Aztán meg véget nem érő sms-viharokba keveredtünk napközben, éjszakánként, kinek mikor futotta az idejéből. És noha Mikey gyermekekre vigyázott főállásban éppen, olybá tűnt, korlátlan a szabadideje, és főleg éjszaka.
Az érdekesség a mi kapcsolatunkban azonban nem ebben merült ki. Hanem akkor, amikor megérkeztünk a kiképzésre Helsinkibe. A két hónap alatt ugyanis, mintha idegenek lettünk volna, szinte még köszönni sem köszöntünk egymásnak, és nem azért mert én elzárkóztam volna előle. Mikey és Ian a szomszéd lakásban laktak, és noha csapatos találkahely lett az a lakás, én valahogy mind jobban távol maradtam ettől a társaságtól és Mikey-tól is. Amikor elérkezett a zárónap, fotózkodás közben egymás mellé kerültünk – magasságunk folytán talán – és Mike megfogta a kezem:
– Egy közös fotót ide, rólunk!… – kiabálta a fotózóknak – Egy kép az én drága jóbarátommal.
– Én vagyok a te drága jóbarátod…? – kérdeztem súgva a szám szegletéből.
– Hozzám sem szóltál egész időszak alatt – susogta vissza fotózkodás és széles mosolygások közepette, miközben magához szorítva átölelt.
– Én…?!
– Mosolyogj! … Te. A szomszédban laktál és egyszer sem jöttél át hozzám, egyszer sem hívtál, ha a városba mentél, menjünk, szórakozzunk együtt.
Fotók. Fotók. Fotók.
– Nem tudod, mit vesztettél… – zárta le még egy adandó pillanatban. Ez olyan sejtelmesen hangzott és akkora nyomatékkal csattant, hogy komolyan elgondlkodtam rajta, mit veszthettem…
És aztán hónapokig nem is hallottam felőle. Tudtam, hogy dolgozik, tudtam, hogy szeretik, és tudtam, hogy megmaradt a csapat sztárjának. Meg azt is, hogy épp Manhattanben az Upper West Side-on lakik valahol a Broadwayn. Ő maga mondta, amikor váratlanul egy éjszaka üzenetet küldött nekem. Soha nem értettem, miből futotta neki, és nem is kérdezhettem meg, mert ezt jómodorú ember itt nem teszi.
– Hogy van az – tört rám egy másik alkalommal egy égből pottyant esemessel – hogy mi egy városban élünk, és soha de soha nem akarunk egymással találkozni?

– Úgy gondolod, hogy én nem akarok? – kérdeztem vissza, és válasz soha nem jött rá, csak az ígéret, hogy nekünk találkoznunk kell.

Jó félév után egyszer a Hilton halljában futottunk össze. Én érkeztem, ő menni készült épp. Amikor meglátott, ledobta a táskáját és magához ölelt. Mikey-val ölelkeznem mindig különös élmény volt nekem, nem voltam hozzászokva nálamnál magasabb emberekhez, és főleg nem ölelkeztem olyanokkal. Neki még kicsit meg is kellett hajolnia, hogy a derekamat átkarolja. És sugárzott és csacsogott és mosolygott. Mintha a tegnap váltunk volna el. Pár hét eltelvével én ültem útra készen a légiutaskísérői bázis kávézójában csendesen mélázva a papírjaim felett, amikor váratlan üzenetem érkezett:
– Hol vagy?
Hosszú, sietős lépésekkel sietett be a folyosón a szálloda felől melegítőben a bázisra, és meg voltam győződve róla, hogy valami nagyon fontos bejelntésnek leszek most a fültanuja. Kérdeztem is, mi baj van.
– Mi lenne? Látni akartalak. És leült az asztalomhoz.
– Hiányzol, ha nem beszélünk – folytatta, mert én továbbra sem tudtam megszólalni a meglepetéstől, egyszerűen nem tudtam hová tenni ezt az embert és a viselkedését sem.
– New Yorkban bőven megtehetnénk – bólintottam, és helyeselt.
– Főleg, hogy most Brooklynban lakom, csak épp át kell ugranod a hídon… – tette hozzá.
Így témánk is akadt, a barátja, akivel összebútoroztak, az újonnan beszerzett kiskutyája, aki a Facebookon az ügyeletes sztár lett, és a drága és megfizethetetlen New York-i albérletek…
– … így most le vagyok égve – zárta a történetet Brooklynról, amelynek legpuccosabb negyedében bérelt lakást annyi pénzért, amit én lényegében negyedév alatt sem keresek meg.
És mivel mennem kellett, a beszélgetésnek hirtelen kellett véget vetnünk, mikor utánam szólt:
– Várj csak! Nem lesz fotó?… Mindenkit és mindent lefotózol, és velem nem akarsz egy közös fotót? – szólt utánam meglepetten.
Ennél már csak én voltam meglepettebb:
– Mindig utáltad, ha fotózlak.
– Ez nem igaz. Én azt hiszem, nem találsz engem elég szépnek, vagy valami baj van, az biztos.
Ezen nagyot nevettem, főleg, hogy olyan ártatlanul és szomorú kisgyermek pofával mondta, ahogy csak egy kétméteres pasastól ez kitelik.
Nem sokkal ezután a gondviselés kiírt bennünket egy járatra, amelynek főnöke épp főnökünk, Minna volt. Pazar munka volt, és különös barátomtól útban Helsinki felé határozott ígéretet kaptam, hogy most aztán nem szabadulok, mert magával visz a városba, és végre az egész napot és éjszakát együtt fogjuk tölteni, és mindent jól átbeszélünk és mulatunk… Nem is lett volna ellenvetésem, de miután a szállodába bejelentkeztünk, másnapig nem is hallottam Mikey felől. Akkor üzenetem jött, amiben azt kérdezte, mirólunk miért is nem készült közös fotónk azelőtt való nap. Erre nem is válaszoltam már, és az úton sem feszegettem a dolgot a beígért csavargásról, így ez is felkerült a homályos rejtélyek polcára a kettőnk életében. Mint ahogyan az is, hogy útközben sorát ejtettük a fotózkodásnak, és megkértük Minnát, hogy készítse el kettőnk közös képét is. Pár napra rá meglepetten tapasztaltam, hogy Mikey kettőnk képét állította ki profilképének és képaláírásnak egy fejetrázóan hízelgő szöveget kanyarított rólam és az én nagyszerűségemről.

Természetesen, újabb hónapokig nem beszéltünk eztán. Egyszer csak hallottuk, hogy Mikey elment. Volt, aki úgy tudta, csak megunta, mások meg azt mondták a hawaii-i légitársasághoz szegődött. Utóbbiról később kiderült, hogy nem igaz, legalább is nem lett igaz, ha akart volna is odaszegődni. És amikor hosszú idő múlva ismét rámesemesezett a semmiből, megkérdeztem, mit is csinál. Már hogy nem udvariasságból, hanem, hogy mit.

– Élem az életet. Egyszerűen. Nagyokat sétálok, gyalogolok, napi tízkilométereket, át a brooklyni hídon meg haza… Ahogyan te szoktad. Találkoznunk kellene, fussunk össze, és menjünk el együtt sétálni – mondta ujjongva. És én ezúttal is jóváhagytam.

A hivatalos bejelentés

Annyira fogható volt a feszültség a levegőben, és annyira várható volt, hogy amikor Minna levele a hivatalos bejelentéssel novemberben megérkezett, nagy meglepetésként nem ért egyikünket sem. Felfoghattam születésnapi ajándéknak is…
„… Egy évvel ezelőtt itt álltunk szorongva, és vártuk a munkavállalási papírjaitok érkeztét a sajtóbotrányok és a politikai játszmák közepette. És milyen nagyszerűen indult az év!… Most pedig elszorult torokkal kell közölnöm veletek a hírt, amire egyikünk sem számított. Bocsánatot kell tőletek kérnem, hogy hamis reményeket ébresztettem bennetek. A magam hitéből indultam ki, én hittem, hogy van megoldás, hogy ezt a helyzetet megmentsük. Tévedtem.
Szeretném, ha megértenétek, nem a ti hibátok. Nem is a mienk. A konjuktúra nem volt alkalmas az együttműködésre. Három szűk hónapunk van még együtt. Remélem, legtöbbetek utolsó percig velünk marad, de ugyanakkor arra bíztatlak, ha megfelelő lehetőség kínálkozik, gondolkodás nélkül fogadjátok el. Minden támogatásomra számíthattok…”

Forrás: Égből kapott mesék

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ