Egy hanyatt esés története

Kevéssel az új év előtt DL, akiben 17 éves korában – talán bátyja példájának hatására is – feltámad az irodalmi ambíció (a kollégiumban egyenesen a szónoklati szakosztály jegyzőjévé választották), december 28-án feladja, a Heti Postának címezve egyik első fogalmazványát, s hosszasan töpreng, hogy vajon kiadják-e?

(Mily ismerős és természetes gondolat ez egy írással próbálkozó fiatalember számára!)

A Magyar sajtó története (1705-1892) szerint a Heti Posta című politikai hetilap (és szórakoztató melléklapja, a Hazánk és Külföld) műveltebb, eszmeileg függetlenebb rétegek újságja volt. Tárcájában jelentős teret foglalt el az ismeretterjesztő és a szórakoztató irodalom; gyakran megjelent rajzokkal illusztrált kalandos útibeszámoló. Politikai irányvonala nem rendelődött alá egyoldalúan a kormánypárt taktikájának. Előfizetői tábora elsősorban a vidéki értelmiségből (megyei és városi tisztviselők, ügyvédek, lelkészek, jegyzők) került ki. A lap pályafutása 1867-ben indult, s támogatta a kiegyezést.
DL-nek nem kell sokáig várnia. Naplójának megvallja, hogy január 8-án „kaptuk azon 1868 Januáriusi Heti Postát, amelyben az általam egyenesen oda küldött levél Marosvásárhelyről – némi röviditésekkel – megvan. Még ez elött is jött a Nefelejtsben s a Pesti Naplóban az én tollamból folyó munka, de azokat a bátyám tette bele.”

A sajtó viszont a következő napok történéseit is uralja: „11én és 12én egész nap néhány osztálytársammal együtt a Casinoban vagy 4-5 évtől fogva járó lapokat, amelyek rendetlenségben hevertek, szedtük öszve és rendbe s jegyeztük fel azon számokat, amelyek hiányoztak, a Szabo Samu tanár kérelmére és vezetése alatt azért, mert ezeknek nagy részét a Casino a Collegiumnak ajándékozta…

22ikén Honvédbál volt, a melyben fájdalom! én is ott voltam. Egy pár oráig igen jol telt az időm, eleget tánczoltam, de egyszer oh kegyetlen fátum! amikor a szép és kedves Szabó Eszterrel elestem egy szemtelen valczerben, de rögtön felkelve tovább mentünk, a mig a szálát megkerültük ekkor bocsánatot kérve tölle letettem – de ezután, hogy mikép telt nekem az időm, kivált addig, a mig Szabó Jánost is megkéreltem, ki igen szivesen beszélt velem, mondta, hogy megtörténik biz az, hanem hát hála Istennek hogy valami nagy baj nem történt s ezután a leggondosabban kell ügyelni és nem sietni – mit meg fogok tartani – ez után kezet fogott velem s még általa is megkértem a leányát s ezzel vége lett volna mindennek, de én sehogy sem tudtam jól találni többé magam fökép azért, hogy oly sok ismerősem volt a gallériában is. Egy szoval szerencsétlen voltam biz én az után, hanem Isten tán a feledés fátylát fogja boritani erre az esetre…

Isten őriz a jövőre! most naponkint tapasztalom a Herostratusi dicsőséget, mindenfelé emlegetnek a 22iki jelenetemről – csakhogy bár inkább soha senki nevem szájára ne venné mint ugy ahogy most. Különösen a vén Bihari – mondja Mentovich Elek – rakott le csunyán nálluk, ép ezért ha valaha modom lesz benne: nemes bosszumat avagy ha a körülmény ugy hozza az érdeme szerintit ki fogom tölteni rajta. Hanem most ugyan engem a világ elitél legalább hátam mögött – de én minthogy már rolla nem tehetek békén türöm. Csak az vigasztal, hogy két ember, akitől legjobban tartottam, legalább szembe vigasztalt inkább semhogy praedicalni kezdett volna: Szabo J. maga és Dosa Lajos; ám látták már mások – jön tán még idő, midőn nem szorittatom ez emberek – kik t.i. gyaláznak – szükkörü itéletébe, hanem nagyobb világ elött is tisztán állandok.” (65-69. oldal)

A kollégiumban ezidőtájt megkezdődtek a „cenzurázások”: történelemből, majd algebrából, továbbá privát vizsga vegytanból. Január 28-a délutánján „hallottam Berzenczei Lászlót, ki az Apollo teremben tartott roppant népnek szónoklatot.” (70. oldal)

Ez viszont már a kemény politika világa…

(Folytatjuk)