Dancs Artur: STAR-interjú és amit még a kitartásról szerintem tudni kell
Amint arra már korábban utaltam, nem ért váratlanul a Finnair döntése, hogy megszűnteti a munkahelyünket, és nem is akkor kezdtünk neki új munkahelyek után keresgélni, amikor Minna hivatalosan megfogalmazott levele megérkezett. Sokan már akkor interjúkra készültek, mások már más légitársaságok kiképzéseink vettek részt. Sokéves reményem csillant fel újra, amikor a Delta kora ősszel meghirdette a légiutaskísérői állásait. Floridában két csobbanás és napozás között adtam le a jelentkezésem, és Marsha, aki akkor már próbaidejét is letöltötte volt a Deltánál egy személyre szóló ajánlással megtámogatta azt. Nem tudom, mennyiben segíthet egy ajánlás vagy mennyire nem, Marsha gesztusának örültem, és annak is, hogy annak idején, amikor a Southwestnél rámbízták a kiképzését újonc korában, bensőséges kapcsolatot alakítottunk ki egymással, és barátságunk kitartott azután is, hogy a nyughatatlan lány – hál’Istennek! – elment az álmait kergetni, előbb az Air France-hoz, majd pedig a jetBlue-hoz. Egyszerre sikerült mindkettőnknek az álom megvalósítása: repülni. Neki még az én álmomból is jutott egy kicsi, mert őt a Delta vette fel akkor, amikor engem a finnek. Elmondhatatlanul büszke voltam rá, és nagyon örültem a sikerének. Ma meg már tudom és látom, hogy személyében egy újabb megfelelő ember került megfelelő pozícióba.
Sokéves „hagyomány” szakadt meg, amikor automatikus elutasító levél helyett meghívás jött a Deltától video-interjúra. Valami tapasztalatom már volt ilyen jellegű interjúvolásból, az American már egy évvel azelőtt is eképpen válogatta ki azokat, akiket egyáltalán személyes találkozóra meghívott. Ismét elkezdtem bújni a fórumokat, és nem volt nehéz a már megszokott helyeken megtalálni az interjúkérdéseket. Természetesen STAR formátumú kérdések – úgy látszik, ezt a módszert nagyon forszírozzák mostanság, és amint erről korábban már említést tettem itt, természetesen nem sztárokról van szó, hanem STAR – interjú metódusról. Situation, Task, Action, Result, azaz helyzet, feladat, cselekvés és eredmény, ebből áll a rövidítés, és azokról a beszéltetős meghallgatásokról van szó, amikor úgy kérdeznek: „Mondj egy példát arra, amikor …” és többtucat alaphelyzetben való jártasságodat képesek ezzel felmérni, s mivel mindenki tudja, hogy ezekre felkészül egy alapos interjú alany, nem csak ezt elemzik, hanem az illető minden gesztusát, szókincsét, testbeszédét – egyszóval nem is a válasz a fontos, hanem a hogyan. Egy STAR interjúra nem lehet másként felkészülni, csak azzal, hogy összekapod magad, tisztában vagy önmagaddal, eddig elért eredményeid fontosságával, tudod, mit kell s mit nem érdemes kiemelned. Nem kell ezerféle történetet felépíts és tárolj a fejedben egy ilyen beszélgetésre csak nagyon keveset, sokkal inkább az a fontos, hogy adott kérdésre, melyiket kapod elő, s mit emelsz ki éppen abból, s tolod a kérdező orra alá. A lényeg, hogy az illetők lássák, mennyire nagyszerű vagy, és elengedhetetlen, hogy éppen téged alkalmazzanak. Hangsúlyozom, amit korábban említettem: itt már rég nem érték keresésről beszélünk, nem arról, hogy a rátermettséged felszínre kerüljön, hanem csakis egyről – hogyan vagy képes eladni magad. Ezért tartom kifogásolhatónak a módszert és azt is, ahogyan az HR egy nagy robot-mechanizmussá vált. És tegyük hozzá: nem működik. Legalábbis jól nem. De erre nemsokára visszautalok még, most térjünk vissza a videointerjúmhoz.
Annak rendje és módja szerint el is készültem a videofelvételre, és egy csendesebb estén rögzítettem azt. Ilyenkor lehetőség nyílik előbb lepróbálni a dolgot, tesztkérdéseket tesznek fel, és te válaszolsz, amit akarsz, viszont ezáltal ellenőrízni lehet a hang- és képminőséget, ugyanis a teszt visszajátszható. Mondanom sem kell, hogy egy ilyen interjú olyannak is plusz stressz, aki együttél a számítógépével, mint én, nem beszélve olyasvalakiről, aki idegenkedik a technikától. Hiszen senki nem lehet jelen, nem segíthet, magadnak kell elindítanod a felvételt, odafigyelni a képernyőn azokra, akik felteszik a kérdést, odafigyelni a káderra, amiben a te képed látszik, beleértve a hátteredet is, majd van két perc felkészülni a válaszra, és indul a felvétel, ami alatt a kamerába kell nézni, ugyanakkor figyelni a képernyőn az időt, merthogy egy vagy két perc van adott válaszra engedélyezve, és az idő leteltével a felvétel megszakad. Mindemellett pedig szépnek, kiegyensúlyozottnak kell lenned, és tudnod kell nem mellesleg azt is, amiről éppen beszélsz, valamint az sem mindegy, hogyan beszélsz. Tehát egy remek erőpróba ez, és sokan már a technikán elhasalnak. Alig pár nap telt bele, amikor újabb levél érkezett a Delta Recruitment Centerből, ami még mindig nem elutasítás volt. Épp akkor érkeztem haza valamelyik utamról fáradtan, és olvasom, hogy hanghiba miatt a felvételt meg kell ismételnem. Gyorsan elszaladtam, vásároltam egy új mikrofont, ami remekül működött mindvégig a próbafelvételeken és a teszten is tökéletes volt a hangminőség. Ha más nem, ennyi még megmaradt a sokéves rádiós tapasztalatomból, hogy a saját hangomat és a felszerelést ehhez be tudjam állítani. Érdekes, hogy nekem a kamera okozott nagyobb izgalmakat. Persze, nem olyan értelemben, hogy zavarban lennék a képernyőn, hanem maga a kamera működése miatt aggódtam. A remekül sikerült teszt után elindítottam az “éles” felvételt, amit már nem lehet sem megállítani és sem visszajátszani. A hang azonban nem ment át az online felvételre semmiképp. Akármennyire is igyekeztem én kamerába beszélni minél összeszedettebben állig nyakkendőben a konyhaszéken, miközben a kezemmel a kábelt birizgáltam, hátha rendbejönne a hang, az csak nem akart működni. Érdekes módon, amint a vizsgafelvétel lejárt, a mikrofon ismét pazarul működött. Valami technikai malőr lehetett. És nem állítom, hogy ezt valaki szándékosan buherálta meg, hogy nekem ez ne sikerüljön, csak azt mondom, hogy ez a jelentkezés arra lett hivatott, hogy ne sikerüljön most. Nagyon nem is lepett meg a Delta visszautasítása. Leglább elolvashattam az újra fogalmazott változatot, ebből még nem volt nekem, és roppant udvarias volt, nem, mint az előző évekbeliek.
Újabb keresgélések és újabb álláshirdetések következtek. Az American került ismét sorra. Kicsivel később a jetBlue. Egyiknél online tesztet kellett végezni, a másiknak videointerjú kellett, a kérdések megvoltak, csak kidolgozni kellett a válaszokat, “felmondani” és várni. Talán nem izgalmas ez az ismételt felsorolás annak, aki olvassa, a célom ezzel rámutatni, hogy nem szabad megtorpanni, hanem sokszor kell lefutni ugyanazokat a köröket, még akkor is, ha az ember úgy érzi, nem érett meg rá a helyzet vagy egyéb okok miatt kevesebb az esélye abban a pillanatban. Azóta sok ismerősnek adtam már tanácsot álláskeresés ügyben, és konkrétan légiutaskísérői állás megpályázásával kapcsolatosan. És látom az arcukon, miközben beszélek, hogy legszívesebben beleásítanának a képembe, mert már csak a felsorolását is unják annak, amire szükség van, nemhogy véghez is vinni mindent precízen és átgondoltan. Olyankor nyelvemen van, hogy kimondjam, ezekből az unott és kényelmes emberekből soha nem lesz semmi. Olyanokból, akik saját maguk ellen is kifogást keresnek, hogyan is lehetne?… De nem mondom. Akkor sem, most sem. Kinek-kinek a maga dolga, hogyan építi fel az életét vagy dagonyázza végig valamely langymeleg útszéli pocsolyában, csak mert az úgy komfortérzetet ad számára.
A norvégok voltak még, akik munkahelyeket nyitottak az Államokban, de ódzkodtam ettől, mert nem akartam cseberből-vederbe kerülni, legalábbis az volt az érzésem, ez lenne a vége. Arról nem beszélve, hogy az ő állásaik Fort Lauderdale – Miami környékére szóltak, ott akartak ugyanis bázist létrehozni, mint ahogyan egy évvel azelőtt New Yorkban is nyitottak egy nagy légiutaskísérői központot – éppen akkor, amikor bennünket is elhelyeztek a finnek a JFK-n. Anyám felkapta a fejét a sudokuból Lauderdale hallatán, és felcsillanó szemmel fürkészte az arcomat, nem akarnám-e vajon megpályázni azt az állást, és végre itthagyni New Yorkot és leköltöznénk Floridába. De szerintem a válaszomat anélkül is tudta, hogy bármit is mondtam volna. Még akkor sem jelentkeztem a norvégokhoz, amikor New York-i pozíciókat is meghirdettek. Bevallom, bosszankodtam is, amikor a hivatalos értesítést megkaptuk a munkahelyünk januártól való megszűnéséről, de nem volt , mit tenni, addigra levették a hirdetést.
Nem tudom, taktika volt-e mögötte vagy csak így alakult, de pár nappal azt követően, hogy Minna levelét kézhez kaptuk, a norvégok ismét felrakták a hirdetést a New York-i légiutaskísérői állásaikra. Akkor már késlekedés nélkül jelentkeztem, és mint kiderült, többen a kollégák közül is. A sors úgy hozta, hogy valami műszaki probléma kapcsán belefutottam egy Gitte nevű hölgybe, akivel pár gondolatot váltva, kiderült, hogy a Norwegian amerikai légiutaskísérő bázisainak személyzeti menedzsere, és kiszaladt a számon, hogy én meg épp most jelentkeztem, meg hogy a Finnairtől vagyok. Gitte vidáman üdvözölt és ujjongva kérte, azonnal állítsak össze egy listát azok nevével, akik a jelenlegi kollégáim, és akik szintén érdekeltek a norvég légitársaság állásaiban. Hogy pontos legyen a lista, gyors körlevélben ráztam össze a még aktív csapatot. Honnan-honnan nem, Mikey is előkerült, és röviden annyit kért, hogy ha lenne rá mód, az ő neve is felkerülhessen arra a listára. Az igazi megleptés ezután következett, a személyzeti osztály ugyanis azonnal reagált megkeresésünkre, és jelezték, hogy noha mindannyiunknak le kell adnunk az online jelentkezési íveket és elvégezni a kijelölt teszteket, nekünk nem kell úszásteszten illetve az első két interjún részt venni, hanem csak a végsőn, a személyes interjú rendezvényen. Mondanom sem kell, mindenki izgatottan és megilletődötten fogadta a hírt.
Pár napra rá Helsinkiben a Hilton előtt dohányzás közben találtam Eduardora, aki idegesen kifakadt:
– Kapják be a norvégok!
– Neked is jó reggelt, drágám, remélem, jól aludtál -gurultam mellé táskáimmal – Na, mesélj…
– Kilöktek!
– Honnan?
– A versenyből.
– Kik?
– A norvégjaid.
– Az enyéim..?
– Visszautasítottak, ma reggel jött a levél. Nem arról volt szó, hogy mindenképp kapunk lehetőséget interjúra?
– Ezt eddig én is így tudtam… – mondtam elbizonytalanodva, és az utazás miatt lezárt telefonom után nyúltam, és beüzemeltem.
Nemsokára jöttek is az üzenetek… Engem is, a többieket is elutasították! Alexa volt talán a legszemfülesebb, mert azonnal újra jelentkezett egy másik profillal. Miután felocsúdtam a meglepetéstől, egy udvarias levélben Gittéhez fordultam, és kifejeztem sajnálatomat, amiért ez nem jött össze, és hogy talán én értettem félre az interjú lehetőséget. Perceken belül jött az értetlenkedő válasz, és hamarosan kiderült – és itt ujjal mutogatok megint az elembertelenedett HR-rendszerre – hogy a számítógép önszorgalomból tallózott a jelentkezők közt, és előbb-utóbb mindenkit kidobott, és mire az élő személyek bementek az irodába dolgozni ott találtak mindent a kukába dobva. Eddig sem voltam nagyon jó véleménnyel az Amerikában folyó HR-tevékenységről, de ez a számítógépes kabaré egyszerre olyan sokmindent megmagyarázott és ugyanakkor meg is rémített. Én ugyanis mindig félek a drogosoktól, az elmebetegektől, a részegektől, a holdkórosoktól és mostmár az HR-tól is, mint bárki olyantól, aki nem be- és kiszámítható és akiről nem tudni, mire számíthatsz adott pillanatban.
– Mindannyiuknak újra megnyitjuk az adatlapját – szólt Gitte – ne lepődjenek meg, ha a számítógép újabb leveleket küld majd ki.
Küldött is. A szokásos sablon levelek kezdtek jönni: “Nagy megtiszteltetés, hogy jelentkezett álláshirdetésünkre, és kitörő örömmel hozzuk tudtára, hogy megfelelőnek minősült a továbblépéshez.” Majd meg hogy: “Gratulálunk, Ön sikeresen elvégezte az úszástesztet, és kollégánk hamarosan felkeresi Önt a további tennivaló ügyében”… Majd ugyanúgy sikeresen “továbbjutottunk” mindenen, és egy nap jött egy nem számítógép által kreált levél a meghívóval New Jersey-be, ahol a norvégokkal találkozunk majd.
Így esett, hogy csakhamar újabb interjún találtuk magunkat puccbavágva és izgatottan sok más jelentkezővel, akik innen-onnan jöttek, és úgy ragyogott a szemük az álmuk teljesülésének küszöbén, mint annak előtte nekem is ragyogott. Ezúttal is izgatottan ültem és vártam a fejleményeket, és onnan figyeltem harsány kollégáimat. Alexa volt a főszószóló, néha rá kellett szólni, ha túl sokat beszélt, de Winston, Benny és Franco is ott feszengett, és velük jött Emilió és Jessie is, akit hetekkel azelőtt bocsátottak el a finnek, mert ittasan ment szolgálatba, és a zéró tolerancia, az zéró tolerancia. És ha ez nem elég, az úriember még bírósághoz is fordult, ami azzal járt, hogy sajtó is jól megszellőztette a dolgot, ő pedig, nyilvánvalóan pert vesztett és pénzbírságra is ítélték amellett, hogy azonnali hatállyal kirúgták.
– Ez meg mit keres itt? – fakadtam ki Alexának.
– Ó, Mucika, nincs munkája, úgy gondoltuk, becsempésszük a nevét a listára, Miló és Benny segíteni akart rajta, noha nem érdemli meg, és írtam egy levelet Gittének, hogy iktassa be őt is…
– Akkora segged van, hogy nippeket és virágvázát lehet rajta tartani – oldotta a feszültséget Winston Emilio felé intézve megjegyzéseit.
Hogy Miló mennyire meghízott a hónapok alatt, amíg – szerencsére – nem találkoztunk, én is csak nemrég vettem észre, amikor együtt repültünk. Az egyenruha ugyanis úgy feszült rajta, hogy akármelyik pillanatban szét is reccsenhetett volna, de a legmérvadóbb az a kora reggeli pillanat volt, amikor a magas asztalnál reggeliztem a Hiltonban, velem szemben egy másik asztalnál egy üzletember kávézott, olykor lefotózta magát, bele-beleolvasott a lapokba, megigazgatta a telefonját – egyszóval el volt a reggeli békés magányában, amikor megjelent a büfében Emilió a Hilton fehér szaunapapucsában és egy nagyon szűk farmernadrágban. Abban a papucsban járni nem, csak kacsázni lehet, a farmer pedig semmit nem hoz abból, amit az egyenruhánk jóindulatúan slankít, és úgy nézett ki, mintha egy lámpás televíziót viselne a nadrágjában. Én is meglepődtem, de az átszellemült üzletember velem szemben kiejtette a vajas croissant-t a kezéből, a másik keze meg a kávéscsészével megállt a levegőben félúton az asztal és a szája között, az álla pedig leesett és tátva maradt a szája.
– Bekaphatod a nagy seggemet – válaszolta Emilio, aki ezúttal egy pattanásig feszes egérszürke kosztümben jelent meg.
– Kapja be egy cápa. Belőled jól elélne egy ideig – így Winston.
Benny teremtett rendet, és épp idejében, mert kezdődött is a program. Nem kultúrműsorról van szó, hanem olyan foglalkozásokról, amelyek keretén belül megfigyelnek és tesztelnek bennünket illetve a rátermettségünket.
Előbb azt játszottuk, hogy – csapatokba osztva – egy vállalat igazgatótanácsa vagyunk, és bizonyos jelentésekre, levelekre alapozva meg kell a céget mentenünk a veszteségektől és a csődtől. Majd egyéb, adminisztratív teendők következtek és az egyenruha próba, hogy a méreteinket levegyék.Utoljára maradt a személyes interjú. A beosztás szerint rám csak ebéd után került sor, a többiek addigra már szétszéledtek.
Azon kezdtem el gondolkodni, vajon kellene-e izgulnom. Ez távolról sem jelentette, hogy teljesen bizonyos voltam a dolgomban, csak azt, hogy bele vagyok fásulva ezekbe az inerjúkba.
– Azonnal behívjuk – intett Gitte az ajtóból hamiskásan mosolyogva – remélem, nem izgul…
– Nem, dehogy, csak fésülködöm itt a tükör előtt – mosolyogtam vissza – nem szeretném ha a hajam a szemembe lógna az interjún… – és nevettünk.
Nem jutottam döntésre az izgalommal kapcsolatosan, és akkor már nyílt is az ajtó:
– Sok szeretettel várjuk, kérem, fáradjon be – invitált Gitte a szobába – Gondolom, élete leghosszabb perce volt ez…
Igazából nem is tudtam, mit lenne jó erre válaszolni, s inkább azzal foglalkoztam, hogy paroláztam a jelenlevőkkel, Kennel és a másik hölggyel, akinek a nevére nem emélékszem. Ken egy kartont tartott a kezében és ünnepélyesen üdvözölt újra – pár perccel azelőtt a folyosón hosszasan csevegtünk már mindenfélékről a szünetben, kicsit fura is volt most ez a protokoll, de betartottunk minden illemszabályt, és miközben helyet foglaltunk, Ken ismertette is velem, hogy a kérdéskör, amit nekem kiválasztottak egyértelműena személyiségemet veszi célba és a helyzetfelismerős készségeimet. És hogy hat kérdés lesz, amire őszintén és legjobb tudásom szerint adjak majd válaszokat. És jöttek a STAR-kérdések. Ahogy arra számítani lehetett. Bár, valahol a lelkem mélyén reméltem, ez is olyan interjú lesz, olyan jó kis , európai, emberközpontú, mint amilyen Minnával volt, hogy beszélgettünk, figyeltünk egymásra, és a kérdések adódtak és a válaszaim is. Amikor Ken elkezdte a „Mondj egy alkalmat, amikor…” kezdetű kérdésekkel, csalódást éreztem, s azt is kicsit, hogy nekem ehhez semmi de semmi kedvem nincs. Ezzel együtt minden idegszálammal azon voltam, magas szinten produkáljam a megszokott kérdésekre a megszokott válaszaimat, kellőképpen fokozva és színezve azokat, és udvariasan és szerényen „mellékesen” rámutatva, mennyire káprázatos személy is vagyok. Mert amint mondottam, ezekben a válaszokban ez a legfontosabb. A többit úgysem hallják meg.
Így jutottunk el a hatodik kérdésig a kérdezz-felelek ping-pongban. Ken feltette a kérdést:
– Mondjon nekünk példát arra, amikor ígéretet tett valakinek. Sikerült-e betartania és mi volt a következménye illetve a hozománya?
– Nézze, Ken… meg tudom ezt a kérdést STAR formátumban válaszolni Önnek. Mert ugye – nem kell az ujjunk mögé bújnunk – ez egy STAR-kérdés egy STAR-interjúban – amúgy érdekes kérdésszettet választottak nekem, ezzel pont még nem találkoztam sehol sem, így izgalmas volt valamennyire kigondolni a legmegfelelőbb válaszformát. De kérem… kérem, engedje meg, hogy kiugorjak a sablonból, és a saját válaszomat adjam meg rá.
– Azt mondta, meg tudja válaszolni STAR-formátumban.
– Meg tudom.
– Tegye meg, kérem úgy.
Megtettem. Természetesen erre a kérdésre is rá lehetett húzni egy általános esetet, amit kicsit kipofoz az ember és bölcs tanulságokat szűr le aztán belőle. Sziporkázva előadtam magam, majd mosolyogva hátradőltem a széken, ugyanis addig az asztal fölé hajolva magyaráztam a válaszom. Ken rezzenéstelen arccal hallgatott és jegyzetelt. Tudtam, hogy a közbeszólásommal vagy teljesen elvágtam a fát magam alatt, vagy szereztem egy jópontot. A válaszom befejeztével sem nézett rám, hanem jegyzeteiből Gittére nézett és Gitte szólalt meg:
– Szeretnénk, ha most a másik választ is elmondaná… – és mosolyogva biztatóan intett a szemével, hogy nosza, rajta…
– Az ígéretet magamnak tettem, amikor kiköltöztem ide. Feladtam az egész addigi életemet, a barátaimat, a szeretteimet, és idejöttem kalandvágyból – még azt sem mondhatnám, hogy pénzt keresni vagy karriert csinálni, hiszen az én koromban már nem adja az ember aranyására a fejét, és úgy tudom, ennek az ideje már amúgy is lejárt. Akkor megfogadtam, hogy soha nem teszek mást, csak olyasmit, amihez kedvem van, amit szeretek. Hiszem, hogy ha az ember azt csinálja, amit szeret, azt odaadással és lelkesedéssel teszi. Önök szerint le lehet egy egész életet élni úgy hogy egész karriereden keresztül emberekkel és emberekért dolgozz, hogy ha ezt nem szereted? Nem lehet. Hogy betartottam-e a magamnak tett ígéretet? Igen. Ebben az egyben szigorú maradtam magammal szemben, nem kötöttem kompromisszumokat. És a hozománya?… Hogy boldog vagyok. Hogy örömmel bújok az egyenruhámba és indulok el dolgozni. Ritkán mosolygok, ha nincs rá okom. De amikor mosolygok, akkor az belülről jön. Ha valaki állandóan vigyorog, nem lehet eldönteni, mikor hazudik. Ha valaki mosolyog, mert belülről fakad, akkor azt azonnal megérezni. Ennyi lett volna az alternatív válaszom. Köszönöm a lehetőséget!
– Várjon, ne menjen még… Lenne még egy kérdés… Igen, tudjuk, hogy hatot ígértünk, de felmerült még egy bennem.
– Örömmel hallom – oldódtam fel, és kicsit kezdtem úgy érezni magam, mint amikor Minnával beszálgettem interjú gyanánt a manhattani irodában.
– Ön végtelenül nyugodtnak látszik. Olyan hihetetlen nyugalom árad Önből, hogy az egész környezete legszívesebben közelébe húzódna. Figyeltük a reggeli tevékenységeken is, hogyan terelte mederbe a felaljzott kedélyeket, hogyan volt mégis kedves és udvarias mindenkivel. És végtelenül nyugodt. Meg szeretném kérdezni, és ha kérhetem, teljesen őszintén válaszoljon: mi van legbelül Önben?
Sistergett a csend egy hosszú pillanatig, amíg a kérdést felfogtam, majd akaratlanul is fülig szaladt a szám, és Gitte szemébe nézve csak ennyit mondtam:
– Valóban nyugodt vagyok. Ehhez nem tudok többet hozzáfűzni…
– Ebben az esetben köszönjük a ránk szánt időt és érdeklődését a légitársaságunk iránt – állt fel a három személyes interjú-bizottság. Sorra kezet fogtak velem, majd azzal búcsúztunk, hogy napokon belül, amint az utolsó jelentkezőt is meghallgatták, megkapjuk a választ a jelentkezésre.
Két nap múlva, egy héttel karácsony előtt meg is érkezett a levél:
„Gratulálunk! Ön sikeresen vette az összes megmérettetést a válogatásunkon a Norwegian Air International légiutaskísérőinek New York-i bázisára. Örömmel hívjuk meg sorainkba, hogy a szükséges formák és kiképzések, valamint orvosi vizsgálatok sikeres elvégzése után együtt dolgozhassunk.”