„A Dunát nem kezdeti vízbősége teszi nagy folyóvá, hanem az iránya. Ez az irányszabó, iránytartó képesség éppúgy tehetség, mint a szellem nyers ereje…” Valamikor a hetvenes évek elején került a jegyzetfüzetembe ez a Németh László-idézet. Akárcsak az Illyés Gyulától származó: ,A múltat is teremteni kell. Egy korszak attól lesz múlt, hogy megírják […], s valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez; mindent pontosan a helyére kell tenni. A rosszul elrendezett, rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, állandóan zavarja az embert. A megíratlan idő meg egyszerűen el se megy; ködszerűen üli meg a tájat meg az elmét. Barbár, mint a teremtés előtti sötétség.”
A hatvanas évek végétől huszonkét éven át falujáró újságíró voltam. Szociográfiai töltetű riportkötetekben igyekeztem összegezni Erdély-járásaimat. Minél többet láttam, minél többet tapasztaltam, annál inkább éreztem, hogy a jelen valóságáról csak a történelmileg átvilágított háttérvilág ismeretében szabad írni.
Az 1968-as politikai nyitás kedvezett a félleges múltidézésnek, a dogmatizmus időleges háttérbe szorításának, az intézményteremtés önbizalom-erősítő gyakorlatának. Új lapok indultak, a tévé képernyője előtt meghitt délutánokat élhettünk át a magyar adás beindítása után, a Kriterion jóvoltából pedig nem egy életre szóló kiadványhoz juthattunk hozzá. Magam az 1951-ben Bukarestbe költöztetett nagy múltú – fénykorában száz-százhúszezer példányszámú – Falvak Népéhez szegődtem, amolyan „tetszhalott-ébresztőnek”. Az 1959-ben szétvert szerkesztőség pár „megtűrt” tagja akkoriban – Dubcek-hívőként – a lap „újabb kori reneszánszában” reménykedett, pontosabban: a háztájiba visszaszorított hajdani gazdaszellem ébren tartásában. Tolluk erejét próbálgató egyetemi hallgatókat toboroztak, olyanokat, akik az erdélyi olvasók vonzáskörében idővel megcáfolhatják azt az axiomatikus megállapítást, miszerint az újság hazudik. Akkoriban született meg bennem a felismerés: szerencsés lehet az a nemzedék, amelyik úgy tapasztalja, hogy a történelem az ő szemével próbálja nézni önmagát. Ami persze a későbbiekben merő illúziónak bizonyult.
Önmagámmal és tanáraimmal szembeni kötelezettségemnek tartottam hát, hogy elhelyezkedésem után nyomban felvételizzem a doktorátusra. Csakhogy a „fölöttes én” bukaresti helytartója nem támogatta elképzelésemet. A második félidőre játszott. „Uram, előbb ismerje meg az országot – dörzsölte magabiztosan a tenyerét. – Menjen Olténiába, Moldvába, Dobrudzsába. Aztán majd bújhatja a könyvtárakat…” Lényegi változtatásokat sürgető kollégáimat pedig így intette le 1968 őszén, 1969 elején: „Ne felejtsék el, uraim, hogy ez a mérkőzés még nincs lejátszva. Legyenek reálpolitikusok…” Amikor mindenki „elvtársazott”, ő „urazott”. Mint a szekusok. Elvégre a román hadsereg lapjától vezényelték át, miközben a „testvéri tankok” vérbe fojtották a magyar forradalmat. A második romániai „kulturális forradalom” meghirdetését követően, 1974 őszén váratlanul „engedékenyebbé” vált irányomban: ő már tudta, amit én még nem, hogy a nyilvános doktori védéshez amúgy sem fogok engedélyt kapni a belügyi és a pártszervektől. Nem is kaptam. Ahogy útlevelet sem. Írószövetségi küldöttség tagjaként sem.
Minek következtében csak 1995-ben mutathattam be a népi irodalom erdélyi nemzedékeiről írt eszmetörténeti monográfiámat. Ha arra gondolok, ami az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetével történt a kommunista vészkorszakban (három előcenzúrázás + utócenzúra + a kiadvány bezúzásra ítélése), akkor a körülményekhez képest mégis így jártam a legjobban. Ideológiai kötöttségek 1995-ben már nem gátoltak disszertációm szövegének véglegesítésében, ellenkezőleg: 1990 után új források és értelmezési lehetőségek nyíltak meg előttem.
Azt is mondhatnám, hogy a szellemi óceán kikötőit pásztázó Németh László gondolatrendszere, a társadalmi és nemzeti mélységlátással megáldott Illyés volt a segítségemre abban, hogy – szellemi légszomjjal küszködve bár – nem veszítettem el tisztánlátásomat. Búvárkodásaim is célirányosabbá váltak, amidőn megtudtam, hogy a Nyugat-szerkesztő Osvát Ernő kettejük mellett az esszéíró és nemzedékszervező Jancsó Bélától várta az első világháború után indult fiatal írók közül a legtöbbet. Tamási Áron sajnálatosan hiányzik ebből az 1926-os névsorból. Amerikából hazaküldött novellafüzérének darabjait akkoriban csak az első erdélyi írónemzedék, a Tizenegyek némely tagja ismerhette. Mindenekelőtt Jancsó Béla és a Lélekindulás kolozsvári kiadását előkészítő Kacsó Sándor. Ennek a nemzedéki szolidaritásnak köszönhetően vált Németh László nagy felfedezettjévé Tamási Áron. Az irodalomtörténet-írás ma már úgy tartja számon, hogy Tamási írásművészetének a kiforrásában Németh László mellett Jancsó Béla is maradandó érdemeket szerzett.
Pályakezdő korszakomban engem is megragadott Németh Lászlónak az írói tehetségről vallott felfogása. Annál is inkább, mivel legtömörebben épp Tamási kapcsán fejtette ki 1931-ben: „Én tehetség alatt a szellemnek azt a képességét értem, mellyel kora kultúrájában alkotó szerepet tud betölteni. Kétségtelen, hogy ilyen szerepre szellemi hév, természeti bőség nélkül vállalkozni nem lehet. De éppily fontos, hogy az író meg tudja választani, mire teszi fel ezt a gazdagságot; tájékozódnia kell az időtlen eszmék közt s kora kultúrájában; éles szeme, biztos ösztöne legyen ahhoz, hol kínálkozik új, alkotó és neki való szerep, amelyet végigjátszva ereje megsokszorozódhat, képesség és helyzet frigyéből új képességek származhatnak.” Az még jobban elgondolkoztatott, amit az írói hivatásról 1943-as Móricz-tanulmányában olvastam: „Az író vállalkozás. Öröklött képességei: az alkat; gyermekkorának emlékezetnépesítő élményei: a szülőföld; az átvett tradíciók kényszere: a nemzet; a szellemét termékenyítő áramlatok: a kor akarnak művé öröködni és hatni benne.” Nem véletlen, hogy Lakatos István, az író veje 1997-ben ezt a címet adta a példamutatóan megszerkesztett kétkötetes Németh László-életrajznak és szellemi kronológiának: Az író – vállalkozás. Munkájából átütő erővel sugárzik, hogy Németh László voltaképpen a szerves szellemi építkezés megszállottja volt. Akárcsak a Kolozsvárról elszármazott világhírű grafikus, Buday György, aki a maga művészi pályáján szintén az organikus építkezés útját járta: „Minden egyes állomás magában hordja mindazt, ami megelőzte, és az elődjét mindannak, ami utána következik.”
Hosszas nekifutások után születtek meg a kötetbe foglalt írások. Első változatukban többnyire évfordulós rendezvényekre készültek, és további kutatási folyamatokat indítottak be. Máskor meg éppenséggel több évtizedes kutatások összegzésére adtak alkalmat. A konferenciákon megszabott időkeret inkább a figyelemfelkeltésre ad lehetőséget, semmint az árnyalt bemutatásra, okadatolt érvelésre. Ez késztetett arra, hogy a bennem élő szellemarcokat rendre történelmi idősíkban is rögzítsem. Jelezve az írói pályaképek koordinátáit s egyszersmind az értelmezések „életidejének” dimenzióit, koronként változó/gyarapodó „évgyűrűit”.
Többszörös előzménye van például annak is, hogy 2000 novemberében a budapesti Mundus Egyetemi Kiadó meghívott a nemzetközi Kós-konferenciára. Nem maradt ugyanis titokban, hogy a Kós-centenárium előestéjén a cenzúra szétdobatta a Korunk 1983. évi decemberi számát. Az ügy pikantériája, hogy 1985-ös házkutatásunk alkalmával – egyebek mellett – Kós Károly és az ifjúsági mozgalmak című kéziratom „nyomdából kilopott” kefelevonatáért is feldúlták dolgozószobámat. Az anatéma alá helyzett író emlékét a folyóirat csak 1990 márciusában idézhette. Makkai drámája először az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetének a szerkesztése közben ütött szíven. Nem volt nyugtom, amíg a kisebbségi létparadoxon-vita anyagát tetszhalott állapotából életre nem keltettem. Tamási kiemelkedő jelentőségére doktori értekezésem írása és főként a magyar szociográfia erdélyi műhelyeinek a bemutatása során döbbentem rá. A legkorábbról a Balázs Ferencről szóló írás indul. Hetvenedik születésnapja előtt pár nappal jártam A rög alatt helyszínén. Maga a kötet akkoriban a tiltott könyvek listáján szerepelt. Egyik mészkői származású szerkesztő kollégám jóvoltából olvashattam el. A falusiak hetilapjában megjelent helyszínrajzom, majd a Forrás-kötetemben napvilágot látott Balázs Ferenc útitársa című szociográfiai riportom váratlan olvasói visszajelzéseknek örvendett. Ám egy cseppet sem örültem annak, amidőn a Kántor Lajos felkérésére írt kéziratom iránt a hajnali házkutatók is élénk érdeklődést mutattak. Szerencsére a jegyzeteimet nem vitték el, így kezdő mikrofilológiai jártasságom is hozzásegített ahhoz, hogy a messze látó társadalomszervező ne maradjon ki a budapesti Héttoronynál 1990-ben megjelent Erdélyi csillagokból. László Dezső gondolatrendszerének időszerűségét akkor értettem meg igazán, amikor A kisebbségi élet ajándékai címen kötetbe szerkesztettem ideológiakritikai és értékközpontú életprogramot megfogalmazó írásait. Gáli Ernő személyisége a nyolcvanas évek derekán ragadott meg a leginkább, miután a Korunk éléről leváltották, és beavatott László Dezső kisebbségi életstratégiáját helyzetadekvátan továbbgondoló töprengéseibe. A Kolozsvárról induló világhírű grafikusművészről, Buday Györgyről azért mondhattam laudációt post mortem Magyar Örökség díjának odaítélése alkalmával, mert a Jancsó Béla hagyatékában fennmaradt levelei révén rekonstruálhattam művészi kiforrásának – Szegedre, Budapestre, Rómába, Párizsba, Londonba vezető – évtizedeit.
Jancsó Elemér, Balogh Edgár, Szabó T. Attila tanárom volt az egyetemen. Mindenikük másként hagyott nyomot bennem. Balogh Edgár nemcsak kézirataimat sürgette (a Korunknak, a RMIL-nek), de erdővidéki látogatásai alkalmával is magával vitt – a vargyasi származású Borbáth Károly történésszel együtt – „segéderőnek”. Arról persze egyikünknek sem volt tudomása, hogy a Szekuritáté szerint állítólag államellenes összeesküvést szőttünk 1977. február 15-én. „Ti-borci halála” után Horváth Istvánnak előbb gyűjteményes köteteit rendeztem sajtó alá, aztán legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy még a róla szóló monográfia megírása után sem „fogytam ki belőle”. Jancsó Bélának előbb a szellemarcát ismertem meg az Erdélyi Fiatalok dokumentumaiból, napi rendszerességű levelezéséből, de aztán unokahúga, Jancsó Adrienne színművész olyan hitelesen „hozta előmbe” az Ódry Művészotthonban, hogy egyből rájöttem: egyetemi hallgató koromban számtalanszor láthattam őt peripatetikus sétái közben az alkonyba hajló kolozsvári főtéren. Néhai Dombi Mózes tanító bácsi előbb a Rózsa Sándort adta a kezembe szülőfalum hajdani négyosztályos iskolájában, majd a Gondos atyafiságot. Középiskolás koromtól fogva úgy jártam „kertlátogatóba” Szabó Gyulához – Hargita alatti közös szülőföldünkön vagy a kolozsvári Donát negyedbe -, mintha nagybátyámat látogattam volna. Ennek az „atyafiságnak” elsősorban az volt az alapja, hogy a negyvenes évek elején egyszerre fedezték fel őket a székelykeresztúri unitárius gimnázium tehetségmentő tanárai – köztük Balázs Ferenc amerikai útitársa és erdélyi küzdőtársa.
A Szegedi Szabadtéri Játékok máig emlékezetes eseménye Az ember tragédiája bemutatása volt, annak köszönhetően is, hogy a Kolozsvárról indult – Kuncz Aladár és Kós Károly által felfedezett – Buday György készítette az 1933-as díszletterveket. A világirodalmi remekmű színpadra állításának 150. évfordulója alkalmából Buday színpadképeit is láthattuk a Reök-palotában. Már a Tiszatájban megjelent változatukban is sokkoló erővel hatottak rám. Továbbgondolásukat egyre elodázhatatlanabbnak tartom. Hogy a 20. század szellemi arculatát erdélyi nézőpontból is megörökíthessük. Az első „huszonkét évet”, az utána következő két emberöltőt, a mostani „huszonkettőt”. A kisebbségi sorsnak ugyanis csak a geopolitikai feltételei változtak meg: a lényeg ugyanaz maradt. A küzdelem maga.
Mert mi történik például az utóbbi „huszonkét év”-ben, a „relativizált” szabadság – eszménytelen, etikátlan, nem érték-, hanem érdekorientált – világában? Ezekről a kérdésekről töprengtünk mostanság nemegyszer a szintén eszmetörténeti kutatásokat folytató Csapody Miklóssal, amikor László Dezsőről, Mikó Imréről vagy Buday Györgyről tartottunk előadásokat Kolozsváron, Szegeden, Budapesten. Az Erdélyi Fiatalok dokumentumkötetének bezúzásra ítélése 1986-ban – és több tucat kézirat megjelenésének a letiltása – a kommunista diktatúra tűréshatárát jelezte. Úgy tűnik, hogy manapság bárki szabadon írhat bármiről (közösségi hagyományainkról is), nincs különösebb foganatja annak. Az 1989 előtti állapotok következményeit illetően az eszmetörténész így fogalmaz: eladdig „még lett volna kinek (fölkutatni és megírni ezt a hagyományt is, mert még voltak, éspedig sokan, akikre hatással lehetett volna), ma pedig, bár régóta szabadon lehet kutatni, és meg is lehet írni, már nincs nagyon kinek (csak az irodalom- és művelődéstörténész-szakmának)”.
Legfőbb ideje, hogy a 21. század útvesztőivel és csapdahelyzeteivel szembesülve ne engedjük „parciális tudományos üggyé, szűk társadalomtudományi szakterületté változni” a már feltárt közösségi örökséget. Mielőtt végleg az eszme- és irodalomtörténet birtokába kerülne, tegyük lehetővé, hogy éltető szellemi erőtérré válhasson.

Kolozsvár – Atosfalva, 2011. november 15.

* Barátunk január 30-án ünnepli születésének 70. évfordulóját. Ez alkalomból Védjegyek (Kriterion, 2011) című kötetének személyes hangú előszavával köszöntjük őt. Hamarosan interjút is készítünk vele.