A regényírásnak három szabálya van:
sajnos senki nem tudja, melyek azok.
(Somerset Maugham)

Párizs mesél

A Montparnasse-ország ezerarcú birodalom: levitézlett politikusok, vakmerő újítók, lángeszű művészek, fásult tarhások, és kótyagos különcök lakták.(Bajomi Lázár Endre)
Itt használták a vásárosok a Limonaire-orgonát, mely kiment ugyan a divatból, de a Pont-Neuf-nál, azaz a párizsi hídnál, ahol valaha a vásári komédiások és kuruzslók találkoztak, az egyszerű nép szívesen mulatott a feltalálójáról elnevezett kintornaszerű hangszer dallamaira.
A negyedet meghatározó fehér gipszhomlokzatú házak többségét Utrillo festette. Az utcán gyakran lehetett látni idomított kecskéket és tudós kutyákat. A Szent-Jakab fű, melynek gyógyító hatást tulajdonítottak, itt talált gazdára A negyedben nem létezett társadalmi elkülönülés. A házak előkelő második emeletén bankárok laktak, de a földszinten általában mosónők. A házakban még a hideg folyó víz is ritka volt. A magukra valamit is adó emberek úgy gondolták, hogy a vasárnapi lábmosás elég engedmény a hidroterápiának. A világítás legtöbbször acetilénlámpa biztosította. A negyedben úttörőként elsőnek megtelepedett művész Chateubriand volt, aki 1826-ban érkezett ide. Victor Hugo innen vette a Nyomorultak-hoz a népélet jeleneteit, Balzac itt írta a Szamárbőr-t. Itt élt Rimbaud a kommün után. Nem ágyon aludt, hanem az ágyrugókon, ápolatlan volt, pohár nagyságú vizeskorsója még soknak is bizonyult tisztálkodása számára. Henry Rousseau (a Vámos), a boszorkányinas, itt nyitott festő-és zeneakadémiát. A háza falán egyszerű felirat hirdette:

RAJZ, FESTÉSZET, ZENEOKTATÁS
KÍVÁNSÁGRA HÁZHOZ MEGYEK
MÉRSÉKELT ÁRAK

Alfred Jarry (Übü király) 10 frankért vett a Vámostól két képet. Paul Rosenberg 1918 után 10 000 frankot kínált neki a két képért.
Itt voltak a Párizsi Bérkocsitársaság istállói, a cég csak később tért át az automobilra. A negyedben iskolák is voltak. Roger Wild együtt ministrált a tanulmányi igazgató fiával, egy „felsőssel”, akit Charles de Gaulle-nak hívtak. 1904-ben de Gaulle tizennégy éves volt.
Itt szerkesztették a következő lapokat: Revue de Paris, Globe, Revue [I-442.] des Deux Mondes” Azt mesélik, hogy a Montmartre Szent Dénesről kapta a nevét, akinek, tán hatszáz évvel ezelőtt, itt, a hegy lábánál nyisszantották le a fejét. A jámbor Dénes felkapta a földről, és felvitte a hegyre – innen ered a Mons Martyrum, a Mártírok hegye elnevezés. A negyed századokon át egyszerű kis falu volt, szélmalmaiban őrölték a lisztet Párizs kenyeréhez. Ám a folyvást terjeszkedő város hamarosan elért a dombokig, így a Montmartre is Párizs egyik városrésze lett. Az öreg szélmalmok hamarosan abbahagyták az őrlést, helyükön egyre-másra kabarék és táncos mulatók nyíltak, amelyek erkölcstelek tréfákkal és botrányos kánkán-görlökkel szórakoztatták a nagyérdeműt. A művészek és költők, ezek a hosszú hajú, lázadó lelkű, szégyentelenül üzekedő bohémek pedig otthagyták korábbi fészküket, a Quartier Latint, a kis falu no meg a pompás panoráma és az olcsó házbérek kedvéért.”
A Café Procope-ot csak néhány pislákoló olajmécsessel világították ki, mintha a tulajdonos nem akarná, hogy bárki is betaláljon. Egy pillanatra megállok a bejáratnál, engedem, hogy átjárjon a hely levegője, s beszívom a feketekávé erős illatát.
A helyet kicsivel több, mint kétszáz éve alapította egy szicíliai nemesember, bizonyos Francesco Procopio dei Coltelli; a helyet az irodalom és a politika óriásainak szellemei lengik be, akik történelmet leheltek a falaiba.
Procopio helyet adott a művészembereknek – íróknak, költőknek, filozófusoknak -, ahol békében és nyugalomban, kávét szürcsölgetve dolgozhattak, s így lett ez a legelső café Párizsban; a szó, bármily meglepő, franciául kávét jelent.
Abban a városban, ahol a kávéházak ragyogó fényekkel, zajos közönséggel és csillogással hívják fel magukra a figyelmet, a Procope továbbra is őrzi egy régi és sokkal előkelőbb kor visszafogott hangulatát. A Vidámság utcájába érkeztek a Bretagne-ból csoportosan érkező kokottok, sokan arra sem vettek fáradtságot, hogy levegyék fejükről a hazai csipke főkötőt. Minden hazatérés egy vereség, mintha az új világ – ahonnan hazatér – mégsem bizonyult volna elég vonzónak, sikeresnek, végül is nem volt képes legyőzni az „otthont”. Párizs. (Sławomir Mrożek)
Hogy mit jelenthetett a jazzkorszakban, a múlt század 20-as éveinek elveszett amerikai nemzedéke számára Párizs, az ma már csak olvasható Gertrude Stein, Scottie Fitzgerald, Ernest Hemingway és Fitzgerald felesége, Zelda regényeiből. Berlin a húszas- harmincas években szintén a mulatók, kabarék, félvilági szórakozóhelyek világa volt, mely vonzotta az angol deklasszált arisztokráciát és a fiatal amerikai értelmiségieket. Marcel Proust, aki ezer frankos borravalóiról volt híres, hajnalban a Grand Hotel portásától kölcsön kért 100 frankot.
Majd visszacsúsztatta a portás zsebébe, ezekkel a szavakkal: „Tartsa meg, úgyis magának kértem.”

(Folytatjuk)

1. elekes fei:
   2015. február 1. 08:40

   A szerkesztőség jól teszi, ha folytatja ezt a sorozatot, üdítő olvasmány ebben a komolykodó, unalmas világban…