Egy au­gusz­tu­si si­ke­res ko­lozsvári kon­cer­tet követően kis­hazánk­ban, szülőfa­lum al­kal­mi sza­badtéri színpadán is fellépett Bródy János hűséges társával, gitárjával a kezében, régi és legújabb da­la­it hoz­va el a faluünnep­re összegyűltek­nek, s a több mint egyórás műsor után az­zal a gon­do­lat­tal távo­zott az em­ber, hogy akit közvet­len közelről hall­ha­tott-látha­tott, az ko­mo­lyan vet­te közönségét, s hogy igényességét s küldetését nem ta­gad­ta meg ezúttal sem.

Ek­kor hal­lot­tam élőben, azon az összetéveszt­he­tet­len ének­han­gon azt a dalt, amely ugyan a letűnt po­li­ti­kai re­zsim­ben szüle­tett, de ne­gyedszázad­dal a vasfüggöny meg­nyitása, s ama fal le­bontása után sem vesz­tett időszerűségéből, hi­szen ma is in­dul­nak tan­kok – úgy­mond lánc­kerék ta­pos utcákat, te­re­ket s uta­kat – népek sza­badságát el­ta­pos­ni a nem is oly távoli szom­szédos térségek­ben, Ke­let-Európában is…

E dal fénye, szépsége sem ko­pott meg az idő múlásával. Azok­ban a nyo­masztó nyolc­va­nas évek­ben na­gyon-na­gyon ma­gunkénak éreztük, mert azt fo­gal­maz­ta meg plasz­ti­ku­san s a népda­lok­ra emlékez­tető egy­szerűséggel, amit az örökkévalónak tűnő ke­let-közép-európai dik­tatúrák szi­gorúan til­tot­tak, ami már-már ki­mond­ha­tat­lan­nak tűnt. Ak­kor a „ha én utca volnék” kez­detű strófa hatása volt talán a leg­erősebb, hi­szen vi­szony­lag közeli történel­mi események­re emlékez­te­tett, so­kak esetében alig be­he­gedt se­be­ket tépett fel, mint­hogy ki-ki gon­dol­ha­tott a „fel­sza­badító” szov­jet had­se­reg ’44–’45-ös „dicsőséges” tet­te­i­re, a ma­gyar ’56 véres el­fojtására, eset­leg a ’68-as prágai ta­vasz­nak véget vető „testvéri” tan­kok cseh­szlovákiai be­vo­nulására. Most pe­dig min­de­ne­kelőtt a „ha én zászló volnék” kez­detű sza­kasz vált­hat ki a hall­gatóban érzel­mi azo­no­sulást mind­az­zal, amit egy­kor meg­fo­gal­ma­zott a dal szerzője.
Sza­ba­don lo­bog­nak ugyan a zászlók, s bi­zonyára nem is – Kosz­tolányi egyik versét pa­ra­frazálva – bot­nak és vászon­nak tart­juk pusztán, sőt ma­gas­ra is emeljük al­kal­manként, ünnep­na­po­kon, hogy lo­bog­ja­nak. Különle­ges ese­tek­ben a zászlót akár ki is feszítjük, s eltökélten és bi­za­kodón vo­nu­lunk vele és mel­let­te, mert he­lyettünk, sza­vak nélkül is beszél, ki­mond­ja, amit érzünk és gon­do­lunk székely-ma­gya­rokként helyünkről és sze­repünkről ab­ban az országban, ame­lyet hazánk­nak sze­retnénk tud­ni.
Per­sze, nem nehéz belátnunk, hogy zászlóink a történel­mi széljárás szeszélye­i­nek most is nap mint nap ki van­nak téve, ugyanúgy, mint az elmúlt vi­ha­ros évszáza­dok során szin­te min­den­kor. Törhe­tet­len hit s szilárd jel­lem kell ah­hoz, hogy ma­ga­san tartsd a zászlót, hogy ke­zed­ben ne váljon je­lentékte­len tárggyá. Ezt el­kerülni fi­gyel­mez­te­tett újólag e régi dal. Zászlónk ne le­gyen játéka sem­miféle szélnek!

Forrás: www.hirmondo.ro-eirodalom.ro