Az apámat is hívják

Még most sem laktak jól a hollók,
szomjas a föld, az átok éhes,
uram, császár, itt tévedés van:
az én apám már ötven éves,
szeme gyönge, a gyomra sem jó,
esős időben fáj a lába,
hisz harminc éve, hogy gyalog jár
tanítani az iskolába.

Harminc évet töltött katedrán,
hogy hívhatták ki öt is ölni,
békességről beszélt napestig,
harag nincs benne egy körömnyi,
szeme kék, mint a kis fiúké,
nem tudhat ölni, bárha kell is,
mesél s fegyverrel bánni nem tud,
bár nem lázadó, nem rebellis.

Az rendben van, hogy engem elnyelt
orosz mocsár, bús, szürke tenger,
én hóvihart s aszályt kiállok,
de az apám már öreg ember.
Hogy meneteljen ő a ködben,
hogyan bírjon puskát a karja,
hogyan vívjon meg téli széllel,
mely csontjait jegesre marja?

Viharok ellen takarónak
a lelkemet odadnám néki,
sátrat szőnék szegény szavamból,
mely védi, szüntelen kíséri.
Huszonkét évem bár lehetne,
ősz életének ifjú ára,
mehetne vissza ő anyámhoz,
s tanítani az iskolába.

De uj mesét mesélne otthon,
történetét veszett koroknak,
testvérek egymást kardra hányják,
míg szíveik békét dobognak,
bús hősökét, kik ölre mennek,
Jézust kiáltanak s elégnek,
mert Jézus eltakarta arcát
láttán hazug, véres meséknek.

Volhynia, 1916.

Forrás: MEK / Erdélyi és csángó költészet

1. Komán János:
   2015. február 6. 07:49

   Élet, történelem élteti ezt a költeményt, ami napjaink költészetéből nagyon hiányzik. A harmadik szakasz második sorát át kellett volna írnia. Így:” a lelkem adnám oda néki”